K-Arcok című programsorozatának legújabb bemutatójával zárja az évet a Közép-Európa Táncszínház. A kivételes szakmai kezdeményezés eddig nyolc sikeres produkciót tudhat maga mögött, melyekben a szóló műfajának köszönhetően két alkotó entitás közös munkája válik egy-egy karcolattá, arcképpé. A közelgő premier kapcsán Vasas Erikával, a darab koreográfusával beszélgettünk.

„A legfontosabb dolog számomra az aktualitás, hogy minden itt és most történik, és annak mindig legyen igazsága számomra.” 

December 7-én, a Bethlen Téri Színházban lesz a látható a máris beszédes, ONLife című előadás. Mi inspirálta a darab koncepcióját, a virtuális és a valós világ felfedezésének ötletét? Saját tapasztalatok mentén fogalmazódott meg ez benned? 

Alapvetően a világ dinamikájának az aktualitása adta az inspirációt. Ez nem az én személyes történetem, vagy az én személyes érintettségem. Az előadásban a virtuális tér egy olyan platform, ahol az emberek el tudják torzítani a valóságot. Ez kezdett el érdekelni, hogy ebben a torziós folyamatban, hol van az a pillanat, amikor valaki megérzi a különbséget aközött, amit kommunikál, és aközött, ami valójában történik. Van-e egyáltalán a kettő között különbség? Persze nem szeretnék sztereotipizálni. A határvonal érdekelt a sallangmentes valóság és a korrigált, kikozmetikázott, kifelé mutatott kép között, ami egyfajta társadalmi nyomás és trend mentén alakult ki a jelenkor működésében. 

Nem akartam, hogy ez a darab az internetről szóljon. Ez nagyon fontos. Mi most a virtuális teret választottuk, mert itt „szépen” megmutatkozik ez a kétarcú jelenség – amúgy a platform bármi lehet. Van egy kifelé mutatott arc, kérdés, mikor jön el a pillanat, amikor elveszítjük felette a kontrollt. De, van egy olyan alternatíva is, hogy valaki végig tud erről a jelenségről, hogy az élete két színpadon játszódik. Ez is megjelenik a darabban, amikor egy mesterséges helyzetben akarjuk folyamatosan benntartani, és feltüntetni magunkat, mert makulátlansága okán sokkal komfortosabb ez a fiktív világ. A konfliktus pedig valójában abban az összeütközésben rejlik, mikor összetéveszthetetlenül szembe kerül a két világ, és a gondosan felépített kártyavár összeomlik. 

A darab előadója Sinka Lídia. Az ő személyét látjuk a színpadon, vagy ő több karakter megszemélyesítője? A darab leírásában szó van egy online személyiségről is, mint fenyegető erő. 

Nagyon jó kérdés. Azt gondolom, hogy a művészetnek nem feltétlenül dolga, hogy az ő vagy az én személyes történeteimet elmesélje, bár természetesen merít belőle. Nagyon érdekelt, hogy Lídia mit gondol erről a témáról, nem akartam a sajátomat ráerőltetni. Volt egy koncepció, amiből elindultunk, de leginkább az ő szemszögéből, az ő karakteréből építkeztem. Partnerként éltem meg ezt a folyamatot, amiben az első pillanattól kezdve nagyon jól tudtunk közösen dolgozni. 

Hogyan kommentálja az ONLife a trendeket a mai társadalomban? 

Nem kommentál a darab, ez egy nagyon fontos tulajdonsága. A humor nagyon fontos eleme az előadásnak, az, amikor el tudunk mosolyodni. De nem paródiáról, karikatúráról vagy sztereotípiákról van szó. Ez távol áll tőlem. Inkább az érdekel, hogy szélsőséges helyzetekig is el tudjunk jutni, megmutatva a karaktert és a helyzetek kontrasztjait. A darab sokkal inkább kérdéseket vet fel és asszociációs szabadságot kínál. 

Más volt számodra, hogy Lídiának csinálsz egy előadást, mint ha magadnak készítettél volna? 

Abszolút. És ezt meg kell köszönjem, hogy felkértetek, mert ez egy életre szóló és meghatározó élmény lesz számomra. Sok tapasztalatot szerez az ember a pályája során és sokszor kap az alkotóktól olyan instrukciókat, amiket csak akkor ért meg igazán, amikor majd át kell adnia egy érzetet vagy egy gondolatot a másiknak. Amikor magamnak készítek szólót, ezek a folyamatok már lezajlottak bennem. Most az inspirált, hogy megmaradjon egymás felé a nyitottság, amiben mindketten hozzá tudunk adni a személyiségünkből egymáshoz és a darabhoz.

A virtuális és a valós én élhet egymás mellett harmóniában, vagy ez inkább egy folyamatos „harc”? 

Ezt kérdezi az előadás, és én is ezt kérdezem. A próbafolyamat vége felé tartunk, közeledik a premier, de még most is napról napra változik a darab arca, az energiája, a szerkezete. Most nehéz megjósolni, hogy amikor összeáll egy egésszé, mit fog megmozgatni a nézőkben. De remélem el fogunk érni olyan állapotokhoz, ahol a néző csatlakozni tud. 

Mit gondolsz, mit visznek a nézők magukkal az előadásból?

Nagyon hiszek abban, hogy amikor elmegyünk színházba, elolvasunk egy könyvet, vagy zenét hallgatunk, akkor azt azért tesszük, hogy önmagunkkal találkozzunk. Engem ez érdekel, hogy legyen erről egy véleményünk. De ennek van egy másik oldala. Akik a digitális létet életszerűen élik, nagyon sok támadás éri. Pedig, ehhez nem kell influencernek lenni. Elég, ha valaki napi rendszerességgel egy adott platformon hírt ad magáról. Nagyok az ellentétek, nagyon szélsőséges ennek a jelenségnek a társadalmi megítélése. Éppen ezért a darab sem akar feltétlenül választ adni minden felmerülő kérdésre. Helyette egy ember történetén keresztül mutat meg lehetséges alternatívákat. 

Szerinted a kreáció alatt választ találsz azokra kérdésekre, amik a kreáció elején megfogalmazódtak benned? Vagy már kaptál is? 

Ez sokkal inkább egy perspektíva. Nincs egzakt válasz. Az a fontos, hogy van egy gondolat, amit kirakunk a színpadra előadásról előadásra. Azokkal az energiákkal, amik folyamatosan érték a kreáció alatt. Mellette elengedhetetlennek tartom a nézők energiáit, mert Lídia arra is reagálni fog, még ha nem is ismerik személyesen. Éppen ezért, a legfontosabb dolog számomra az aktualitás, hogy minden itt és most történik, és annak mindig legyen igazsága számomra. Akár a táncművészet szintjén, akár tartalmi szinten. 

Az interjút Farkas Kristóf készítette. 

Az előadás december 7-én, 19.00 órakor látható a Bethlen Téri Színházban

Támogatók: EMMI, Budapest Főváros Önkormányzata, Pest Megyei Kormányhivatal, Bethlen Téri Színház, Közép-Európa Táncszínház Alapítvány