Kriston László, a Magyar Táncművészeti Egyetem egykori diákja mesélt az intézményben zajló testgyalázásokról, székek dobálásáról és a szándékos megaláztatásokról Gyárfás Dorkának, a WMN.hu újságírójának.

A teljes interjút itt olvashatják.

A kérdésre, mikor született meg benne az elhatározás, hogy a témában megszólaljon, Kriston László így válaszolt: „2017 novemberében ért a megvilágosodás (negatív értelemben), amikor elindult a Marton László-botrány, majd röviddel utána a Budapesti Operettszínház főrendezőjét, Kerényi Miklós Gábort is megvádolták azzal, hogy nem megfelelő módon bánt a rendezései gyerekszereplőivel. De Harvey Weinstein ügyére is az volt anno a hirtelen reakcióm, hogy az egy dolog, hogy felnőtt munkavállalók, gyakran szerződéses körülmények között évekig hallgatnak, és hurcolják magukban ezeknek a bántalmazásoknak a fájdalmát, de akkor miért nem beszélünk arról, ami a kiskorúakkal történik. El is kezdtem róla posztolni a Facebookon, megosztva azon abúzusok garmadáját, amiket én a Táncművészeti Egyetemen – akkor még Magyar Táncművészeti Főiskolán – tapasztaltam. Itt nemcsak rólam van szó, ugyanis én kiléptem, amikor a mi osztályunkban a verések elkezdődtek, hanem mindarról, amit láttam, tudtam” – mondta a ma már újságíróként dolgozó Kriston László.

„Tudni kell erről az iskoláról, hogy ide tízévesen kerülnek a gyerekek, az általános iskola ötödik osztályától, aztán elvégeznek egy nyolcosztályos gimnáziumot (a Nádasi Ferenc Gimnáziumot), leérettségiznek, majd további egy év szakmai képzés után, tizenkilenc évesen kapnak felsőfokú diplomát. De akit a gimnázium hatodik évének végén eltanácsolnak, az is kap egy középfokú diplomát. Én ezen az éven voltam túl, amikor a hetedik évfolyamban megkaptunk egy mestert, aki mindjárt az elején a tudtunkra adta, hogy ő ver. Emlékszem, valahol a zongora mellett álltam a rúdnál, és onnan néztem, ahogy már ebben a három napban keményen megütött valakit, aki az ablaknál állt. A tanév harmadik napján kiléptem” – folytatta.

Hogy jut el az ember oda, hogy ennyi munka után feladja? Erről szólva az újságíró elmondza: „Ez egy olyan iskola volt, ahol egyes osztályokban dzsungeltörvények uralkodtak, és az embernek a túlélése érdekében pontosan fel kellett tudnia mérni, ki a Vérnősző Barom, vagyis a legnagyobb ragadozó a táplálékláncban. Amikor megkaptál egy ilyen mestert, akkor pontosan tudtad, hogy neked annyi. Amikor 2017 novemberétől elkezdtem meginterjúvolni egykori iskola- és osztálytársaimat és mestereket, akkor tudtam meg, hogy ez a mester a kilépésem után pár nappal azt mondta az osztályunknak, hogy lányt eddig nem vert, de ezután lehet, hogy fog. És valóban elkezdődött a lányok szisztematikus alázása. Body shaming, vagy egy ízben például a táncos kibillentése az egyensúlyából… De meglátásom szerint az is bántalmazás, ha egy tizenhat éves lányt az emelésórán félreállítasz, és az egész osztály előtt azt ordítod neki, hogy úgy néz ki a combja, mint egy futballistának. Mindezt abban az életkorban, amikor mindenkinek a teste változik és folyamatos önbizalomhiánnyal küszködik. Ez egy rendkívül destruktív magatartás. Azért hadd jegyezzem meg, amikor elé álltam, hogy kilépek, kedves volt hozzám. Ekkor megláttam az emberi oldalát. Ebben a történetben tehát egyetlen mester sem tisztán fekete vagy fehér, a bántalmazók sem, nekik is köszönhetnek valamit egyes diákok, hiszen nem mindenkivel voltak durvák…”

„Akkor még háromezren jelentkeztek a Balettintézet első évfolyamába… Ha fel mertél szólalni a tanár ellenében, akkor azt sugallták, hogy te nem becsülöd meg eléggé az ajándékot, amit kaptál: hogy felvettek ide. És itt nem arról van szó, hogy az a gyerek már az operaház színpadán látja magát a lelki szemével és már kiskamaszként karrierista – nem. Csak próbálja túlélni a napot. A mai eszemmel már én sem értem, hogyhogy nem jutott eszünkbe bárkinél is panaszt tenni, amikor egy mesterünk egy tanéven keresztül üvöltött velünk, és tombolt. De a fiúkat egyébként is úgy nevelik, hogy csak ki ne mutasd, ha valami fáj, ha valami bajod van – mutass inkább pókerarcot. Úgyhogy én otthon sem mondtam el soha. (…) Az elmúlt két és fél évben nyolc-kilenc alkalommal írtam erről a privát oldalamon – köztük van az akkori rektornak, Szakály Györgynek intézett nyílt levél, és a mostani levelem Dózsa Imrének, aki két ízben vezette az intézményt (1979–1991, 1998–2008), de e két periódus között is befolyásos szakember maradt” – mesélte Kriston László.

A teljes interjút itt olvashatják.