A hazai színházi élet különös figurája. Debrecen és Budapest után 2013-ban Székesfehérvárra szerződött, ahol a Vörösmarty Színházban sorra kapja a főszerepeket. Fizikai és zenés színházról, kényszerekről és lehetőségekről, a közös alkotás csodájáról beszélgetett Krisztik Csabával a Szinhaz.net oldalán Artner Sisso. Lapszemle.

A teljes interjú itt olvasható.

A romániai Margittán született, 1998-tól Szentesre járt gimnáziumba. A kérdésre, hogyan jött akkor ez a kamaszként bátornak tűnő döntés, Krisztik Csaba elárulta:

„A sors ilyen szempontból összezárt, azaz mára leírt egy teljes kört. Akkoriban menekültem a román nyelv elől, nem akartam románul továbbtanulni, és a magyar nyelvű képzés Magyarországon magasabb szintű volt. Bátor vagyok, de nem vakmerő, mindig félve teszem, amit teszek. Ráadásul alapvetően lusta ember vagyok, amit szorgalommal kompenzálok. De ott volt bennem a mehetnék is, hatalmas vágy a világlátásra. (…) Fantasztikus volt, hogy ott nem működött színház, tehát nem volt a színházcsinálásnak semmilyen megszabott iránya vagy kényszere. A világról alkotott képünk abból a burokból nőtt ki, amit ott megteremtettünk magunknak.”

Az SZFE-re elsőre felvették, Lukáts Andor és Jordán Tamás osztályába járt: „Szivacstermészetű vagyok, és úgy mentem oda, hogy tanulni akarok, mindent, mindenkitől. A nyomasztást, a keménységet is elfogadtam emiatt a képzésben ugyanúgy, mint a melengető, szeretgető részeit. Sokáig kínlódtam, nem hittem a gondolataim erejében, az érzéseim létjogosultságában. Negyedévre sikerült valamiféle színészi magabiztosságot elérnem, az általunk hívott rendezők szívesen dolgoztak velem, és komoly, nagy szerepeket osztottak rám.”

A Forte Társulat tagjaként, a Horváth Csaba koreográfus vezette fizikai színházi kísérletekben is részt vett és vesz: „A Horváth Csabával való találkozás mindannyiunknak meghatározó volt, így egy kis mag egyben maradt, és új vizekre evezve, sok új dolgot tanulva nagy váltással kerültem a független létbe.”

A budapesti Fortés idők alatt egy évre azonban Londonba ment, testileg is túlhajtotta magát, ezzel párhuzamosan kezdték el kikezdeni a független szférát, nem akart teljes bizonytalanságot, de nem volt meg a diplomáka sem, mert nem volt nyelvvizsgája: „Jó volt eltávolodni akkor a színészettől egy kis időre, és kellő távolságból tekinteni az életemre” – mesélte erről az időszakról.

Vörösmarty Színház tagjaként azt vallja: „A fizikai jelenlét számomra minden előadásnak a része, és ez akkor is így van, ha mozdulatlanul kell végigülnöm egy előadást. Azt szeretem, ha közösen hozzuk létre az előadás végső formáját, nem telepszem rá a többiekre a saját gondolataimmal. Nekem a rendezői elképzelés a legfontosabb, aztán jönnek a partnereim, és csak utána az, hogy én mit tudok hozzátenni az egészhez.”