Kulka János a Nők Lapja legújabb számának címlapján szerepel, a hét évvel ezelőtt stroke-on átesett színművész a lapnak adott interjújában beszélt Lang Györgyi haláláról és arról is, hogy van most.
Kulka János elárulta: “Nem változott az állapotom. Elfáradtam. Beteg vagyok, állandó fáradtságot érzek, vannak szavak, melyeket nehezen mondok ki. A nem szűnő fájdalom is megvisel. A jobb kezem gyenge.”
A fizikai tünetek mellett jó barátja, Lang Györgyi halála is megviselte: “Györgyi meghalt, nagyon megviselt. Györgyi jó barátom volt. Tényleg! A legjobb. Ott ültem mellette, fogtam a kezét, simogattam az arcát, amikor elment. A halála előtt másfél hónappal azt mondta: elfáradtam, Jancsi. Érezte. Tudta, hogy meg fog halni, de nem beszélt róla. Mariann-nak elmondta, mit szeretne, ha majd… Okos volt. Igaz jóbarát. Naponta mentem hozzá, jókat pletykáltunk, dumáltunk. Györgyi tele volt életigenléssel. Egyenes volt, kimondta, amit gondolt, egyszerre volt erőszakos és vicces nő. Nagyon szerettem. Nagy kegy, hogy körülvehettük őt. Csodásan ápolták. Az ápolónő ellátta, mi, a barátai mellette voltunk az utolsó percig. Akkor is, amikor az utolsó időben szinte állandóan csak aludt. Hányszor vittem az ebédet…”
Györgyi búcsúztatása csodálatos volt! Ő kérte, hogy ilyen legyen, és Mariann fantasztikusan megszervezte. Sírtam, nevettem, hittem abban: látja és örül. Tudod, néha arra gondolok, hogy egyszer én is ilyet szeretnék. Janinának (Kulka János testvére – a szerk.) mondtam is. Tényleg. Fantasztikus volt! Fullajtár Andrea olvasta a vicces szöveget. Egy tökéletes óra. Annak, aki a felhőben van – fogalmazott a színész, majd megosztotta: ő maga is hisz a „felhőben”, hogy létezik odaát. “Tudom! Láttam hét éve áprilisban egy keddi napon. Jó volt. Nem félek.” – mondta.
Kulkát elmondása szerint kevesen látogatják, volt kollégái, barátai szerinte megfeledkeztek róla: “Elkoptak. Elfelejtettek. Ahogy én elfelejtettem a betegség miatt az angolt, a franciát, a verseket, a címeket, mindent. Ők engem. Azok, akiknek régen segítettem, akiket támogattam, ahol jótékonyságból fölléptem, mind elfelejtettek. Számukra nem vagyok. Szégyellem magam… Kováts Adél néha fölhív. Olyankor örülök. Csákányi Eszter, ő rendszeresen. Vele sokat beszélgetek. Tájékozott, okos, hisztis, szomorú, vicces, nagyon jó ember, igazi barát! A falakon kívül durva a világ. Aki az utcán kedves volt, most elfordul. Nem köszönnek rám, mint régen. Rossz ez. Változott a világ. Durvák az emberek. Talán félnek. Sok a baj. Háború. Infláció. Máskor beszólnak. Olyankor mosolygok, és megyek tovább. Szörnyű! És én ebben a világban még sokkal rosszabbul érzem magam.”
Arra a kérdésre, hogy telik a napja, így felelt: “Üresek a napok. Sétálok Bercivel, híreket olvasok, teniszt nézek, és csak úgy nézek magam elé. Nincs semmi. Telik egyik nap a másik után. (…) Roncsolódott a beszédközpontom, a mozgásom se a régi. Sokat olvasok a strokeról, a kilátásokról. Nem hülyeséget, okos, komoly cikkeket.” Mint mondta, megunta korábbi hobbiját, a festést, leszerelte a bokszzsákot, és már kertje sincs, mivel elköltözött.
Kulka János azt is leszögezte, nem szokott dühös lenni: “Stroke-os voltam. Már megnyugodtam. Azt mantrázom: megérdemeltem” – fogalmazott, de arra a kérdésre, hogy mi bűne volt, úgy válaszolt: „Semmi”.
A színész arról is beszélt, mire a legbüszkébb: “Hogy talán jó színész voltam. Hogy szépen énekeltem. Hogy gyerekként, nyolcévesen, már ott voltam a III. Richárdban a Szegedi Szabadtéri Játékok előadásán. De ha elfelejtettek, az se baj. Elfogadom. Nyugodt vagyok.”
A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.