Kurta Niké 2014-ben végzett a Színművészeti Egyetemen, de azóta nem csak a színészek szereposztásánál lehet találkozni a nevével.

Drámapedagógiát tanult a Káva Stúdióban, de szerzőként is jegyez színházi nevelési előadást. 2018 végén pedig Tési Dórával közösen írt darabját, a Dobozt mutatták be a Jurányi Házban. A Színház.net kérdezte.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, átértékelődött-e benned bármi a színházzal kapcsolatban az karanté idején, Kurta Niké elmondta:

“Olyan ez az egész nekem most, mintha tudat alatt készültem volna arra, hogy lesz egy „leállás”. Amellett, hogy a közhangulat tényleg szorongató, és van egyfajta állandó krízis-érzésem, a napok tökéletesen telnek. Szégyellem is egy kicsit ezt kimondani, de nekem nagyon kellett egy ilyen időszak. Két próbafolyamatban is benne voltam márciusban: egyrészt Bodor Pannával kezdtük el A hisztérika olvasópróbáit, másrészt Vajdai Vilivel egy Vicky Jones-drámát, de mindkettő félbeszakadt. És felfüggesztettek egy megkezdett filmforgatást is. Nagyon elfáradtam az elmúlt időszakban, és ezt igazából csak most érzékelem abból, hogy milyen jólesik ez a pihenés. Rengeteg korlátozás vesz körül, de én mégis sokkal szabadabbnak érzem magam, mint az elmúlt tíz évben bármikor.”

Kurta Niké arról is beszélt, szó sincs megcsömörlésről, de azt érzékelte, hogy épp csak élete nincs a színház mellett. Most például tud hosszan reggelizni: “Ez az étkezés valamiért mindig is fontos volt, most időm is van rá: egy igazi szertartás török kávéval, és mindig kipróbálok valami újdonságot, amihez most van türelmem. Azután kimegyek futni a kutyával. És persze rengeteget olvasok. Nádas Péter Világló részletek című könyvét a színházi ritmusom mellett nem volt érdemes elkezdenem, most elképesztő találkozást jelentett. Ráadásul a párommal hangosan olvasunk fel egymásnak, ez is egy program. Ezt már korábban is csináltuk, de most órákig tud tartani egy ilyen „szeánsz”, és még arra is van időnk, hogy megbeszéljük utána. Ezen kívül sokat zenélek: zongorázok, újra elkezdtem a csellót. És még mindig tele vagyok ötletekkel, tervekkel, vágyakkal. Nagyon inspiráló, hogy most nem mások mondják meg, mire használjam a bennem lévő energiát.”

Azt is hozzátette: “Tényleg szerencsés voltam eddig, mindig volt munkám, számítottak rám. De azóta, hogy bekerültem az iskolába, állandóan volt fölöttem egy rendszer, amihez alkalmazkodnom kellett, és szünet nélkül teljesíteni. Egy kicsit ijesztő is, hogy most nincs senki, aki megmondja, mit csináljak. Lehet, hogy igazából annyi szabadságra van szükségem, mint egy kamasznak a nyári szünetben… (…) Az utóbbi hónapokban sokat olvastam a buddhizmusról, nagyon foglalkoztat az elengedés folyamata. Nyugati aggyal olvasva a buddhista filozófia egészen felkavaró és lenyűgöző. Pont azokról a dolgokról van szó ezekben a könyvekben, amelyek szerintem is a legfontosabbak ma: hogy mennyire lényeges a türelem, és hogy nem kell félni vagy elmenekülni a csendtől. A szenvedés magva szerintük abból fakad, hogy görcsösen ragaszkodunk tárgyakhoz, emlékekhez, illúziókhoz” – fejtette ki Kurta Niké.

“Nekem a szakmám egyben a szenvedélyem, de attól féltem, hogy ez az egész egy kicsit menekülés is, hogy ha nincs munka, akkor mintha én se léteznék. Fiatalon kerültem be az egyetemre, nagyon függtem minden visszajelzéstől, lényegében ezekből raktam össze a személyiségemet. Óhatatlanul kudarcokhoz vezet, amikor ennyire a megfelelési kényszer hajt, és tele vagy görcsökkel. Ráadásul rosszul reagáltam, azt a megküzdési technikát választottam, hogy próbáltam eltűnni, teljesen „felszámolni” magam. A színész-lét sok esetben gyerek-státusz. Van egy rendező, akinek meg akarsz felelni, és akinek a reakciói alapján haladsz egy úton. (…) Attól féltem, hogy mi történik, ha nincs egy ilyen anyuka vagy apuka a fejem fölött, tudok-e magamért felelősséget vállalni, egyedül létrehozni valamit. Ezért is próbálkoztam a saját utak keresésével. Másrészt viszont már a színészet előtt is sok mindennel foglalkoztam: a pedagógia és az írás kamaszkorom óta izgat. De például most minden másnap rajzolok valamit, és már ettől is eksztatikus állapotba kerülök. A járványtól függetlenül is egyre kevésbé fontos, hogy színészileg teljesedjek ki. Már nem akarok mindent megosztani másokkal, nem csak annak van értéke, ha meg tudok valamit mutatni a külvilágnak, ha kapok visszajelzést. Nem bolondulok meg attól, ha nem játszom egy hónapban húsz estén, nincs bennem ez a kielégíthetetlen vágy” – számolt be a színművész.

A teljes interjú ITT olvasható.

Fotó: Budaörsi Latinovits Színház / Borovi Dániel