gate_Bannergate_Banner
Göttinger PálHerczog NoémiMoldova GyörgyPatkós Mártonpeller anna
  • facebook
  • instagram
  • 2022. június 27., hétfő

    KUSS! Feljelentő színikritika a Kádár-korban – Megjelent Herczog Noémi kötete

    2022. június 8., szerda 11:05

     Május végén megjelent Herczog Noémi színikritikus KUSS! Feljelentő színikritika a Kádár-korban

    Ajánló a kötet elé:

    A könyv címoldalán egy kisfiú Népszabadságot olvas a Múzeumkertben 1959-ben. Vajon mit olvas benne? Umberto Eco nyomán erre azt mondhatjuk, hogy ez legalább annyira múlik a kisfiún, mint a cikk szerzőjén. Ha ezt elfogadjuk, akkor már nem járunk messze a Kádár-kori feljelentő színikritika, azaz a denunciálás megértésétől. 

    Mert a feljelentő kritika nemcsak a kritikusról, hanem az olvasóról is szól. Ez a könyv pedig arról, hogy a feljelentő színikritikán keresztül mit tudhatunk meg a Kádár-kori színikritika láthatatlan erővonalairól. És arról, hogy mi lett egy régi sztálinista technikából a Kádár-korban. A nyilvános denunciálások nem uralják a Kádár-kori színikritikát, különösen 1963 után nem. Paál István Tangóját, a Tragédiát nem jelenti fel a kritika, legfeljebb finoman elhatárolódik, de leginkább védelmez.

    A Kádár-kori denunciálásról mint nem reprezentatív, de létező jelenségről azért érdemes mégis beszélni, mert belőle megérthető a kor kultúrairányításának szimbolikus momentuma. A nem szabad sajtó kontextusában átalakul a kritikák olvashatósága: a feljelentés gyanúja pedig e függő viszony ikonikus jele. Mihez kezd ebben a közegben a kritikus? Melyek az “ügyész” és melyek az “ügyvéd” stratégiái? Milyenek a szabadulóművészeti kísérletek?

    És mit tanulhatunk a feljelentő kritika társadalompszichológiai-hermeneutikai értelmezéseiből ma, amikor színikritikát írunk és/vagy olvasunk Magyarországon?

    A Népszava kérdezte a szerzőt:

    “A Rákosi-korszakhoz képest a Kádár-korra puhult a kultúrpolitika, a legvidámabb barakkban – 1963 után – a társutas művészeket már egyre inkább megnyerni próbálták. A „virágozzék minden virág” jegyében a „támogatott” és a „tiltott” mellett Aczél György bevezette a homályos tartalmú „tűrt” kultúrpolitikai kategóriát. A felülről irányított sajtóban ideológiai harcok még folytak, ám az ezekre alapozott feljelentések 1963 után csak elvétve vezettek betiltáshoz vagy személyek elmozdításához (inkább az előzetes szelekció és az öncenzúra működött). Ebben a ma már egyneműnek látszó korszakban még azok is, akik a mából nézve világnézetileg „hasonszőrűnek” tűnnek, sokszor egészen mást képviseltek. Ezt volt a legnehezebb utólag felfejteni” – mondja Herczog Noémi, aki szerint jó, hogy a Besúgó miatt most végre figyelmet és reflexiót kap, mennyire árnyalt volt ez a világ, amit a sorozat inkább feketén-fehéren ábrázol. 1986-os születésűként neki is ezt volt a legnehezebb megérteni, ennek a bonyolultságnak a bemutatása volt a könyvvel az egyik fontos célja.

    “A feljelentő kritika a könyvben nem erkölcsi kategória, mégis állandóan félreértődik, már van sértődés. Ami annyiban jó, hogy megvilágítja a lényeget: nem a feljelentő kritikus érdekes, hanem a feljelentő kritika. A rendszert akartam leírni” – fogalmaz Herczog –, és azt, hogy mi történik a kritikával egy olyan környezetben, ahol elvileg lehetséges a feljelentés.

    “A jelenből visszanézve még inkább azt, mi történik hosszú távon egy olyan társadalom kritikatűrésével, amelyben ez a gyanú tartósan jelen van. Utólagos erkölcsi megbélyegzés helyett a kritikus mozgásterének határait keresem. Ez mindenki mozgástere, a jóindulatú kritikusé is, mivel sokszor olyan emberek is kerültek feljelentésgyanúba, akiktől e szándék távol állt. A kritika a szerző személyétől, céljaitól akár függetlenül is kaphatott ebben a posztsztálinista környezetben feljelentő olvasatot, ily módon lehetett akár következménye is.”

    “A könyvvel az is szándékom volt, hogy bemutassam: a Kádár-kor nem zárult le, bizonyos reflexeinkben él tovább. Ilyen, amikor ma nem merünk-akarunk beszélni, hogy ne adjunk muníciót az egyébként is kivéreztetett színházi műhelyek kicsinálásához, így jelenik meg ellenzéki orgánumok kritikáiban is (ha egyáltalán vannak bennük színikritikák) a szekértábor-logika. A könyv előszavában a PanoDráma társulat alapítóját, Lengyel Annát idézi: „Van egy olyan új, magunk szabta kusstörvény, amolyan rendes kis öncenzúra, amelynek a lényege, hogy nyilvánosan ne kritizáljuk egymást, mert akkor a kritika tárgyára hivatkozva a jelenleg regnáló szakmai hatalom az utolsó végvárainkat is elveszi majd tőlünk. Különösen szívesen hivatkozunk erre a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapcsán, noha ez az az intézmény, amelyet sürgősen és drasztikusan meg kellene reformálni.” Látható, hogy ez a stratégia végül hová vezetett, de a KUSS! inkább azt próbálja feltárni, hogyan jutottunk el idáig” – nyilatkozta a Népszavának a kritikus.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka