2019. június 19-én a Pozsonyi úti Amikor Galériában Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplóinak teljes szövegét 12 fiatal színésznő olvasta fel. A felolvasások közben 12 sávos felvétel készült, amely a teljes hanganyagot rögzítette. Szenteczki Zita, Porogi Dorka beszámolója.

Küszködik és teremt: ebben a címben sűrítve jelenik meg két ember – Gyarmati Fanni és Radnóti Miklós –  és a sorsukat alakító társadalom bonyolult viszonyrendszere, és megidéződik a vállalkozásunk fizikai-művészi nehézsége is: a felolvasó színészeknek fejenként hét óra hosszan kellett felolvasniuk a napló szövegeiből.

A naplók 12 év történetét mesélik el, így minden színésznőre egy év, nagyjából száz oldal jutott. A felolvasások reggel 10 órakor kezdődtek, és 17 óráig folyamatosan tartottak.

A nézők ebben az idősávban bármikor érkezhettek és bármeddig maradhattak, sőt, azt is ők döntötték el, hogy a termek között körbejárva – akár egy kiállításon – több év történetébe is belehallgatnak, vagy inkább helyet foglalnak és hosszabb időre egy év eseményeiben mélyednek el. A bejáratnál eligazítást, szórólapot és kis térképet is kaptak (Végvári Viktória, Vajdai Veronika), így maguk tervezhették meg az útvonalat.

Mivel tudtuk, hogy a teljes szöveg terjedelmi okokból nem befogadható egy nap alatt, a felolvasások közben 12 sávos hangfelvételt készítettünk (Stark Ervin, Gruber Zoltán), amely a teljes hanganyagot rögzítette.

A performansz valódi vállalása a teljességre való törekvés volt. Az 1088 oldalas napló teljes szövegének elhangzása azért volt fontos eleme a koncepciónknak, mert párhuzamba állítható azzal a gesztussal, hogy Gyarmati Fanni hosszú élete során mint író és mint a nagy költő özvegye, hallgatott. Két interjút leszámítva kerülte a nyilvánosságot (különösen a Radnóti Miklóshoz kapcsolódó nyilvánosságot).

A házasságuk alatt végig gyorsírással rögzített naplót azonban legépelte, élete végén felkért valakit az eredeti gyorsírással történő egybevetésre, majd megengedte, hogy a szöveg – vágatlanul, húzatlanul, javítások, szépítések és átírás nélkül, tehát az eredeti, 70 év előtti formájában, ahogy fiatalon kettejük számára a papírra vetette – halála után a nyilvánosság elé kerülhessen.

A 560 m2-es Amikor Galéria tere alakítható, elválasztható, az intim terek hálója a naplóírás és az olvasás intimitását kellőképp konstruálta: otthon és kiállítótér lehetett egyszerre. A 20. század különböző évtizedeiből felhalmozódott színes tárgyak, bútorok sajátos idejű performatív teret hoztak létre.

A színésznők fehér ruhában (jelmez: Lokodi Aletta), a terekben szétszórtan ültek és mikrofonba olvastak, körülöttük székek, fotelek. Némelyikük az ablakból (kirakatból) is látható volt. (A Galéria a Pozsonyi útról könnyen megközelíthető, látható: minden járókelő részese lehetett az eseménynek, megfigyelhette, nézhette a színészeket, s ezzel egyszerre állítottuk elő és idéztük meg a megfigyelés, a megnézés, a továbblépés eseménytörténetét és gyakorlatát felidéző cselekedeteket.)

A performanszban az idő (minden év) párhuzamosan-szimultán haladt előre, a nézők viszont szubjektív időterükben észlelték az eseményt, járkálhattak az időben, váltogathatták az éveket, választhattak a különböző Gyarmati Fannik közül. Természetesen nemcsak egy hangot hallottak, de kiválaszthatták, hogy melyikükre figyelnek oda – és a szóbeli visszajelzések alapján ez nemhogy zavaró nem volt, de külön intenzív élményt jelentett nekik (tudatában lenni az egésznek – az igazságok, hangok különbözőségének, sokféleségének).

Amelyik színésznő végigért az évén, odaült hallgatni a többieket, a nézők pedig követték őket, így az utolsó felolvasónál találkozott a közönség, egy-élménnyé, színházi aktussá vált az esemény.

A rögzítésnek köszönhetően a hangzóanyag mint dokumentum fennmarad és lineárissá válik a történet, időben egymás utánivá rendeződik a szöveg. A hanganyag sem „tiszta”, ahogy a felolvasások sem lehettek azok, hiszen minden nyelvbotlás, hiba hangzó jelekkel (csettintés, ütés) dokumentált, bizonyos életrajzi eseményekre pedig hangzó jelek utalnak (pl. abortusz: könyv ledobása, halál: papír összegyűrése), illetve behallatszanak a látogatók, olykor utcazaj, vagy a többi színésznő hangja – ezzel a szándékunk a dokumentum-jelleg, illetve az egyszeriség, az esendőség, a jóvátehetetlenség jelenségének a kiemelése volt.

A performansszal és a hangfelvétellel célunk a figyelem fölkeltése a napló és az abban illetve azáltal megfogalmazódó (és lehetetlen) teljes őszinteség igénye iránt. Ez a szöveg véleményünk szerint a 20. század egy nagyon jelentős írói teljesítménye és dokumentuma, létrehozója igényessége és teljesítménye okán is alkotó. Neki állítottunk emléket.

Szenteczki Zita, Porogi Dorka

Jelmez: Lokodi Aletta
Zene: Mátyássy Szabolcs
Hang: Stark Ervin, Gruber Zoltán
Színházpedagógus: Végvári Viktória
Asszisztens: Vajdai Veronika

Rendező: Szenteczki Zita, Porogi Dorka
Az előadás és a hangfelvétel a Színház- és Filmművészeti Egyetem támogatásával és diákjainak közreműködésével jön létre.

Külön köszönet: Amikor Galéria, Balázs Gábor, Endrényi Krisztina, Ferencz Győző, Gáspár Máté, Jaffa Kiadó, Jákfalvi Magdolna, Kárpáti Péter, Kárpáti Zoltán, Molnár Viktor, Novák Eszter, Oláh Tamás, Patonay Anita, Szenteczki Csaba, SZFE – Doktori Iskola, SZIKE.

Fotók: Ránki Dániel

A HANGANYAG ITT ÉRHETŐ EL.