A színészet a világ egyik legszebb foglalkozása a gyermeksebészeten túl. Nem nagy, indulatos művészetnek, hanem szakmának gondolom – mondta a Magyar Hangnak adott interjúban Kútvölgyi Erzsébet. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész november közepén ünnepelte hetvenedik születésnapját.

A kérdésre, visszatekintve a pályájára, mik voltak a legfontosabb mérföldkövek, Kútvölgyi Erzsábet elmondta: “Minden, amit Magyarországon díjakban, elismerésekben el lehet érni, megkaptam. A magánéletemben is minden, amit remélhettem, beteljesült. Öt unokám van, nem kell ennél több. (…) Mázlista vagyok, hogy a Vígszínházba kerültem, mint főiskolás. Mindig megtaláltak az olyan feladatok, amelyek tágra nyitották az ollót. Maria Callas és a nyugati boszorkány között nagyon nagy a távolság, de mindenben, amit eljátszhattam, örömömet leltem. Már a főiskolán is arra vágytam, hogy ne csak drámai hősnő legyek, aki megríkatja a közönséget, de harsány kacagásra is késztethessem őket.”

A főiskolás évek kapcsán megosztotta, hogy egy ideig nehezen oldódott fel: “Idővel aztán lenyeltem a békát, és elfogadtam, hogy dolgom van az egyetemen. Ebben nagyon fontos szerepe volt Kalocsay Miklós osztálytársamnak. Akkortájt a hongkongi influenzajárvány miatt sokan otthon betegeskedtünk, telefonon próbáltuk a kétszemélyes Dunakanyar című darabot. Amikor kilábaltunk az influenzából és személyesen is találkoztunk, olyan közelségbe kerültünk, amiről tudtuk, hogy ez egy visszavonhatatlan szerelem. Hosszú románc lett a miénk, ez tartott ott a főiskolán, miatta hirtelen minden otthonossá vált. Ha nincs a hongkongi influenza, akkor lehet, hogy én sem lennék ma színész.”

Arról szólva, hogy a Vígszínház elmúlt évei nem voltak túl nyugodtak, kifejtette: “Az egész szakmánk viharfelhőkkel van tele. Vannak látható történések, de sok minden a négy fal között marad. A Vígszínházban zajló események közül több nyilvánosságra került, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Ez mindenkinek ártott. A közönség nem láthat a jelmezünk alá. Nem tudom, hogy mikor tehetjük túl magunkat ezen. Rudolf Péter bármiben számíthat rám, de egyelőre nincs mit segíteni, hisz most a koronavírussal kell neki mint igazgatónak megharcolni.”

Ő is aláírta azt a nyílt levelét, amelyben Kossuth-díjas művészek kérték Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest, hogy vonja vissza az általa benyújtott törvényjavaslatot, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetemet alapítványi fenntartásba adná át, később pedig háromszor is őrt állt a Vas utcai épületnél: “Ha bárki azt meri állítani, hogy a színművészetiről tehetségtelen emberek kerülnek ki, és ez az intézmény ontja magából a középszert, azoknak ajánlom figyelmébe ifjabb Vidnyánszky Attilát, aki nagyon közel áll idősebb Vidnyánkszy Attilához. Nézzék meg ezt a fiatal művészt a Hamletben vagy A diktátorban, és gondolkodjanak el azon, miről is beszélnek egyáltalán. Ezek a fiatalok tehetségükkel és lelkesedésükkel engem, a vénembert is képesek feltüzelni, újra lánglelkű színésznővé tenni. Őket merik tehetségtelennek nevezni? Vannak szavak, amiket nem szabad használni. Az elmúlt hónapokban olyan övön aluli mondatok hangzottak el, amelyekkel nem lehet egyetérteni. (…) Ha az élet bármely területén a tehetség nem általános mérce, akkor semminek nincs értelme. Az más dolog, ha valaki bűnt követ el, azért felelnie kell. Persze mindig mindenkit ki lehet mosdatni, átforgatni, gyakorlatilag ez már rutinná vált Magyarországon, de nagyon remélem, hogy a lelket nem lehet kimosni az emberekből.”

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2020.12.04 – 24,25. oldal