Több mint félévszázada tagja a Vígszínház társulatának – Kútvölgyi Erzsébet, aki 1971 óta érzi magát idetartozónak, bár a főiskolai tanulmányokról szóló oklevelét csak 1973-ban vette át. 2023-ban aranydiplomás lett volna, ha más Kossuth-díjas társaival együtt nem utasítja el a gesztust, mert az utód intézmény, az SZFE vezetői közül többen negatívan nyilatkoztak öt évtized tanári teljesítményeiről. Kútvölgyi Erzsébetet a Tudás.hu kérdezte.

A kérdésre, hogy van mostanában, Kútvölgyi Erzsébet elmondta: „Talpig feketében, ahogy látja. Nem jó lelkiállapotban, mert 41 évnyi töretlen boldogság és szerelem után elvesztettem a férjemet.”

A színésznőt arról is faggatták, gondolt-e arra valaha, hogy rendezzen:
„Egyszer felkértek, és azt mondtam: csodálom a rendezőket, hogy az infarktus, a gyomorfekély és az agyvérzés között, miként tudnak egy vékony kötélen átmenni a színpad fölött.(…) Egy színész, bár nagyon sok színész-rendezőről tudunk, szerintem rányomja a bélyegét az előadásra, visszatükröződnek a gesztusok, a hanglejtések, amelyek őt jellemzik. Persze csak szakmabeli érzi úgy, mintha ott állna egy klón.”

Arról szólva, hogy ennyi pályán töltött év után miként működik színészként, kifejtette: „Szivaccsá vált az agyam, és a korom ellenére sosem telik meg az a szivacs. Imádom a vígszínházi fiatalokat, nagyon sokat tanulok tőlük. Azt a fajta törődést és derűt a szakmában, ami különben igen ritka. Világmegváltók, persze mindig többet akarnak fogni, mint amennyi a tenyerükbe fér. De van miről beszélni velük. Az öltöztetőtől is lehet mit fölszívni, a világosítóval is van mit beszélni.

Volt színpadmester, Kimmer Gyulának hívták, őrült egy ember volt, végigállta a rendelkező próbától a premierig az előadásokat. Mindig ugyanazon a ponton silbakolt, soha le nem ült. A próbaidőszakban, úgy 2-3 hét után, oda lehetett menni hozzá – én odamentem mindig – na, Gyula?! Előfordult, hogy csak annyit mondott, nem lesz belőle semmi.

Ez nem azt jelentette, hogy én kevesebb energiával dolgoztam volna, hanem olyan gyakorlata volt, olyan szeme, olyan érzékszervei, hogy többnyire beigazolódott a véleménye.

A testtartásából már lehetett látni, hogyan tartja a karját vagy fogja az állát, vagy csak úgy bámészkodik, és néha odanéz, tudhattam, tudhattuk, hogy az alakításnak, az előadásnak milyen sikere lesz, mit kell még megoldanunk a premierig.”

Igazán akkor kezdődött a vígszínházi “szivacsság”, amikor be kellett ugranom. Délután négykor azzal hívott fel Várkonyi, hogy este te játszod az XXXX szerepet, mert akié eredetileg volt, disszidált. Tényleg igaz, YYYYY disszidált. Négytől fél hétig volt időm rá, hogy megtanuljam a szöveget. Fél hétkor kinyitották a színpadot, bemehettem és elmondták, itt jössz be erre és erre a végszóra, elmondod a szövegedet és ott mész ki. Csak azt nem pontosították, hogy bent maradjak-e… Bementem, elmondtam a szövegemet. Az első 10 percben nem értettem, hogy mit mutogatnak a kollégák. Mint később kiderült azt, hogy menjek ki. Nem ismertem az előadást, velem nem közölték, hogy a bejövet és a kimenet között négy kávényi és öt cigarettányi idő, vagyis legalább huszonöt perc telik el. Akkor, ott, szinte mindent megtanultam, ki az, aki toleráns és inkább mókás, ki veszi nehezen tudomásul a különös helyzetet. Belém égett, hogy a kollégák segítsége nélkül, meghal az ember a színpadon.”

Kútvölgyi Erzsébet arról is beszámolt, hogy többször bíztatták, írja meg egy könyvben a tapasztalatait, de azt vallja, képtelen lennw visszaadni Benkő Gyula tekintetét, azt, ahogy Páger Antal a tapsnál hogyan fogta meg a kezét vagy vezette a rivaldához, mint egy nőt:

„Leírhatatlan az a fajta bőrérzékenység, ami olyan fontos volt nekem. Annyiféle módon lehet tiszteletet, szeretetet, megbecsülést kifejezni, csak egy érintéssel, kézfogással. Ez a színpadon kívüli életet is meghatározza.”

Egykori igazgatója, rendezője, Marton László történetéről is ejtett szót:

„Az egyik legigazságtalanabb történet Marton Lászlóé.

Laci közel állt a férjemhez és hozzám is. Egy egészséges ember egyszer csak összesoványodott, és előjött minden baj, ami egy testben előjöhet, és rövid időn belül meghalt. Mint a farkas falka rontottak rá olyanok is, akik sokat köszönhettek nekik. Csak úgy tudott rosszul bánni valakivel, ha azt mondta, jövőre nem fogom megújítani a szerződésedet, mert nem dolgoznak veled a rendezők, ne haragudj. Ilyen megtörténhet és előfordulhat ma is. Ennyire otrombán megtámadni valakit, ahogy megesett, övön aluli, lélektelen és végső soron gyilkos volt.”