Rockzenekar, abszurd humor, buddhista tanok – mindezek Laár András szerint nála egylényegűek, mindegyik ugyanazt a látásmódot képviseli, csak más formában. Erről nemrég megjelent Laáramlás című kötetében ír. A HVG oldalán kérdezte Balla István és Németh Róbert.

Laár András elsőként arról beszélt, miért éppen most jelent meg az életrajzi könyve, miért éppen most érezte, hogy összegezni kell: „Az összegzési hajlamom már jó ideje megmutatkozott. Volt már a Laár 60 című sportcsarnoki előadás, ahol próbáltam összekötni azokat a szálakat – zene, humor, spiritualitás –, amelyekből össze vagyok szőve. Ezek valójában egylényegűek, mindegyik ugyanazt a látásmódot képviseli. Aztán kitört a járvány, ami miatt otthon kellett maradni – és ami miatt egyik pillanatról a másikra eltűnt szinte a teljes jövedelmem, hiszen fellépésekből élek –, ebben a helyzetben mondta azt a feleségem, hogy most itt az idő, meg kellene írni azt az összefoglaló könyvet, amit már amúgy is régóta tervezek.”

Az, hogy sok mindennel foglalkozik, már a 80-as években elkezdődött: „Már 14 éves koromban azt éreztem, hogy van egy fajta küldetésem. Hogy a Jóisten rám bízta, nyilatkozzak meg ezekben a dolgokban. Ezért, amikor azon gondolkoztam, hogy ebben az életemben inkább egy családba beilleszkedő valaki legyek, vagy inkább művészember, az utóbbi pozíció jobban tetszett. A rokonságban vagy az ismerősöknél azt láttam, hogy együtt élnek szolidan, de mindenki boldogtalan. Senki nem csinál olyat, amitől örülne, miközben nyaggatják egymást a házasság örve alatt. Emiatt már tizenegynéhány éves koromban egyértelműen a művészi pálya mellett döntöttem.
Mindemellett – valószínűleg azért, mert nem vettem komolyan a dolgokat – elég korán megházasodtam, 22 éves koromban pedig már megszületett a nagyfiam Dávid. De pont ebben az időszakban már elég erősen a zenész pálya felé mentem. 26 éves koromban futottunk be a KFT-vel, és onnantól a gyerek hol látott engem, hol nem. Hol volt apja, hol nem. Hol otthon laktam, hol nem. Elég zűrös időszak volt. Én pedig mindenbe belekezdtem, ami érdekelt.”

A kérdésre, bánja-e utólag, hogy a családra nem volt ideje, kifejtette: „Egyfelől igen, bánom. Másfelől meg pótolok. Most nagyon erőteljesen jelen vagyok a családban. Budának, a legkisebb gyerekemnek már igyekszem mindent megadni, amit egy apának meg kell adnia. (…) Későn érő típus vagyok.”

Laár András számára a legfontosabb az ún. „tudati szabadság képviselete”: „Minden, amit addig csináltam, erről szólt. A viccelődés is a tudati szabadságról szólt, a zene is, amikor elszálltunk egy másik dimenzióba, és a filozófia is. A tudat szabadsága révén jut el az ember oda, hogy a mindennapjait derűs, békés nyugalomban éli, és közben esetleg eszébe is jutnak alkotó dolgok.”