2 éve elérte a létező legnagyobb szakmai sikert azzal, hogy a bécsi Burgtheater társulatának tagja lett. Pár hét múlva a legnagyobb filmes elismerésben is része lehet: a cannes-i filmfesztiválon mutatják be Mundruczó Kornél új filmjét, az Evolúciót, amelynek ő az egyik főszereplője. A héten pedig neki ítélték a Hevesi Sándor-díjat. Gyárfás Dorka beszélgetett Láng Annamáriával a WMN oldalán.
A teljes interjú ITT olvasható.
A felvetésre, miszerint sosem a csillogás vagy a siker, hanem mindig csak a munka és a teljesítmény érdekelte Láng Annamária elmondta: „(…) Látok olyan példát, ahol nem ez a hajtóerő, hanem a sikervágy és az exhibicionizmus, és ezzel is sok mindent el lehet érni. Ilyenkor szembesülök azzal, hogy nem biztos, hogy a legjobb módszert választottam azzal, hogy mindig a közösség szekerét toltam.”
Arról is beszélt, nem tudja magát azonosítani az aktuális sikereivel, mert az csak múló öröm: „Utána és mellette tolni kell bele a munkát – ez mindig ott tart a földön. (…) Magamutogatási vágy nincs bennem, csak a mesélésre való vágy, ami újra és újra azokhoz a helyzetekhez húz, ahol történeteket lehet mesélni, az embert lehet láttatni, vagy ahol találkozni lehet másokkal. (…) Van egy nagyon meghatározó finn rendező az életemben, Kristian Smeds, aki két színházi produkció között elvonul Lappföldre aranyat ásni, ami számomra a színházi munka tökéletes metaforája: az ember hetekig, hónapokig nem talál semmit, de akkor is ás és keres tovább, már szétveti a feszültség attól, hogy mi van, ha nem talál semmit (a színházi munka esetében valami tudást az emberről, a világról), de nem hagyja abba. És ő ezt a két kezével is csinálja eszméletlen zord időjárási körülmények között. Nekem ez gyönyörűen szimbolizálja a színész és a rendező sorsát: mindannyian aranyat ásunk” – fejtette ki Láng Annamária.
Arról szólva, hogy Ausztria legpatinásabb kőszínházában, a Burgtheaterben kötött ki, úgy nyilatkozott: „Ezzel most eljutottam a professzionális avantgárdhoz, hiszen továbbra is csupa kísérletező színházcsinálóval dolgozom együtt, akik mindig a nulláról kezdik, és akikre jellemző a progresszív gondolkodás. De tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint azelőtt, csak luxuskörülmények között. Mindegy is, hogy nevezzük a műfajt: alternatívnak vagy kőszínházinak, kísérletezőnek vagy klasszikusnak, nekem csak az számít, ami a próbateremben történik. Mert a „luxuskörülmények” ez esetben azt jelenti, hogy semmi másra nem megy el az energia, mint a munkára. Koncentrálhatsz csak arra, ami a dolgod. Mindezt biztos anyagi körülmények között, olyan kollégákkal körülvéve, akiknek a karjára rá lehet dőlni. A professzionalitás ugyanis megtartja az embert, csak alkalmazkodni kell hozzá. De hogy ez pontosan mit jelent, azt még én is keresgélem, és próbálom megfogalmazni, annyi biztos, hogy ott kezdődik, hogy a nézők jobbnál jobb lehetőségekből választhatnak, és a mi dolgunk, hogy tartsuk ezt a színvonalat – amihez minden segítséget meg is kapunk. Ha nekem nyelvi coachra, énektanárra vagy mozgásórákra van szükségem, akkor azonnal ott van rá az ember.”
A kérdésre, kint van-e még különbség a női rendezők lehetőségei között, elárulta, a német nyelvű színházi fesztiválon, a Theatertreffenen már szabályt, hogy a tíz beválogatott előadás felét nő kell, hogy rendezze. A színészek között is lát különbséget a férfiak és a nők helyzete között: „A férfiak még mindig többet engedhetnek meg maguknak. Ők lehetnek hisztisek, és ha megfigyeled, egy színésznő nem lehet zseni, csak egy férfi színész. (…) Nekünk fegyelmezetten kell dolgoznunk, és én erre alkalmas is vagyok.”
Arról is beszélt, az osztrák kritika mérsékelt lelkesedéssel fogadta az intendánsváltást és egy egyértelműen sikeres előadás is kaphat elmarasztaló kritikát: „Ezt is helyre kellett tennem magamban: én tudom, hogy ez egy csodálatos előadás, amit senki nem vehet el tőlünk. Nem simán jó előadás, hanem csodálatos – és ebben nagyon biztosnak kell lenni belül, mert a vélemények sokszor nem is a teljesítménynek szólnak. Ráadásul mindezt ott, helyben, gyorsan kell felfogni, különben rámentem volna. Van olyan kolléganőm, aki ugyanazzal a háttérrel, amivel én érkeztem, ideg-összeroppanást kapott, és elment a színháztól. Próbáltam neki segíteni, de azt mondta, nem tud kilépni a lakásból. Ilyen esetek is vannak. (…) Van, hogy összeroppanok, de utána mindig felállok valahogy.”