Apaként is érintett volt a Színművészeti egyetemfoglalásánál, hiszen két gyermeke is az intézmény tanulójaként harcolt az autonómiáért. Erről, a Centrál Színház Network című darabjában való szerepvállalásáról és arról is kérdezte László Zsoltot az Index, “mennyire agyalós színész”.
A Network című darab többek között azt a problémát veti fel, hogy a nézők figyelméért zajló harc oltárán fel kell áldozni a szakmaiságot – vetette fel az Index újságírója, Korcsmáros Felícia. A kérdésre, a színházakban is fellelhető-e ez a jelenség, László Zsolt elmondta: “Nincs rálátásom a teljes szakmára, de úgy gondolom, hogy el nem ítélhető módon rengeteg ember csupán azért jár színházba, hogy kacarászhasson. Ha az ehhez való alkalmazkodás jelenti a szakmaiság beáldozását, akkor persze, ez egy fellelhető jelenség. Mindig voltak olyan intézmények, ahol a „könnyebb utat” választották a nézők becsalogatására. Ezen a téren is igényes színházat csinálni kötéltánc; nem könnyű olyan darabot találni, ami szól is valamiről, mégis szórakoztat. Puskás Tamás abszolút az igényes szórakoztatás felé megy, ahogy például Orlai Tibor is.”
A kérdésre, hogyan érintette a Színművészeti egyetemfoglalásának időszaka apaként, kifejtette:
“Amúgy sem tudtam volna független maradni, de így vastagon benne voltam. A legrosszabb érzés a tehetetlenség volt, az, hogy nem tudtam nekik mit mondani. Illetve ők is más-más módon élték ezt meg. Panna televíziós műsorkészítő szakra jár, Gazsi színész. Az osztályfőnöke, számomra érthető módon, felállt, ezzel hatalmas űrt hagyva maga mögött. Ez is egy kétfenekű történet. Voltak nagy mélypontjaik. Ez már egy teljesen más világ, mint amikor én voltam végzős ’89-ben. Eleve nehezebb talpon maradni, elhelyezkedni. Ha úgy alakul, független társulattal, befogadó színházban tud dolgozni az ember, de ez legfeljebb öt-hat évig reális. Megélni belőle nem igazán lehet. Miközben, ha már elvégeztél egy egyetemet, szeretnél boldogulni abban a szakmában, amit évekig tanultál. Most erre kevésbé maradt lehetőségük a fiataloknak, mert több a színész, mint a biztos játszóhely. Az egyetem mindig egy védett burok volt, akár egy anyaméh. Biztonságot jelentett, és stabil alkotóközösséget legalább öt évig. Ebben a helyzetben ezt húzták ki az ott tanulók lába alól. Apaként annyit tudtam a gyermekeimnek mondani – hiszen aktívan részt vettek ebben a történetben –, hogy amit átéltek, az örökké az övék marad. Negatív és pozitív értelemben is.”
Arról is faggatták, jogosnak látja-e a felvetést, miszerint létezett-e egy szakmai elit a Színművészetin, akik keveseket engedtek be a körükbe: “Én is legyek megsértődve, hogy nem vagyok tagja a budapesti Katona József Színháznak? A tehetség mindig utat tör magának. Amikor Vidnyánszky Attila átjött Kárpátaljáról, a szakma első perctől támogatta. Az átalakított SZFE-n ülő emberek lehetőségek garmadáját kapták. Érdekesnek tartom, hogy például a Magyar Színházi Társaság ellenében megalapították a Magyar Teátrumi Társaságot. Ebből kiindulva csinálhattak volna egy „saját” egyetemet is. De nem így tettek, mert a motiváció nem a tanítás volt, hanem az, hogy az előző intézményt szétrombolják. Évekkel ezelőtt lehetett volna adni Szarvas Józsefnek egy osztályt, de ez sem jelentett volna semmit, hiszen Vidnyánszky is tanított az egyetemen.”
László Zsolt arról is beszélt, félve mondja, hogy a művészet nem konzervatív műfaj: “A művészet mindig szélsőség, mert azzal lehet hatni. A nemzeti értékekkel való példálózás számomra nem művészeti kategória és igazságtalan. Az ízlés számít, hogy meddig lehet elmenni, hol van a vörös vonal. De a művészet nem lehet langyos, mert akkor már egészen másról beszélünk. Igen, mindig is volt megosztottság a szakmában: tehetség kontra tehetségtelenség alapon, és nem ideológiák mentén. Akkor van baj, ha a középszer pezseg.”
Arról szólva, mennyire “agyalós színész” úgy vélekedett: “Régen sokkal ösztönösebb voltam ezen a téren. Tapasztalat híján, amikor az ember még nincs annyira birtokában a szakmának, akkor persze hogy az ösztön és az érzelmek viszik előre. A fiatalokat pont azért kell segíteni, hogy felhívjuk a figyelmüket arra, hogy szövegekkel dolgozunk, amelyek alapvetően a fejben, nem pedig a gyomorban születnek meg. (…) A színpadon a színész egyáltalán nem fontos, csak és kizárólag a karakter, akit játszik. Nyilván nem könnyű úgy színpadra állni, hogy te egy senki vagy, de ez a cél, mert a jó színész csak egy eszköz.”