Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában próbál éppen a Centrál Színházban, melyet augusztus 13-20-ig Szigligeten mutatnak be, majd érkezik a belvárosba szeptember közepén. Ennek kapcsán kérdezte a Pepita Magazin László Zsoltot.

„A Játék a kastélyban egy fricska Molnár Freenc részéről, egyfajta összegzés, szellemi apoteózis. Különösebb története sincs, illetve van egy kis sztori, de közben minden benne van, elrejtegetve, amit ő a színházról, a drámaírásról, a színészmesterségről, az őt körülvevő világról és a nőkről gondol. Ezek a gondolatok ott vannak esszenciálisan a sorok között. Érdekes volt ezzel hat hétig foglalkozni, miközben fejtegettük ezeket az elrejtett kincseket. Ez az ami érdekelt engem, ennek a darabnak megtalálni a mélységeit, de főképp a közeg, akikkel bejártam ezt az utat. Számomra ez a legfontosabb. Egy ideje leginkább ez érdekel” – mesélte László Zsolt.

A Radnóti Színház művészét arról is faggatták, milyen viszonyban van saját magával:

„Számomra mindig fontosabb volt az, hogy kik vesznek körül. Ahogy múlik az idő, egyre kevesebb önbizalmam van, és valahogy azt érzem, hogy semmi más nem tud az embernek megújulást adni, mint a közeg. Az, hogy milyen impulzusok érnek a színpadon, próba alatt. Ezért fontos, hogy tehetséges emberekkel legyek körülvéve, mert ha ez nincs meg, a színészet nagyon magányos tud lenni. Ha nem jó és nem minőségi impulzusok érik a színész embert, – kollegáktól, rendezőtől – az el tudja venni nemcsak a hitét, hanem a hitelét is. Ez egy nagyon törékeny szakma. (…) Mielőtt jelentkeztem a főiskolára, hat évig egy amatőr színjátszó társulatnál játszottam. Engem akkor is a közeg ragadott meg. Az a fantasztikus energia, amikor a sok akarat egyfelé kezd húzni. Számomra varázslatos volt egy olyan közösség, ahol mindenki ugyanazt akarja. Na ez a kegyelmi állapot időnként megvalósult kőszínházi keretek között”.

László Zsolt tapasztalata szerint az önbizalom azért is fogy, mert magasan van a léc: „Az ember próbálja tartani önmagával a lépést. Kellő mélységgel gondolkozni egy szerepről sok idő. Az idő egyre fontosabb szerephez jut az életemben, hisz az idő múlásával, az idő kevesebb. Ahhoz, hogy megtanuljuk a szerepet az egy dolog, de utána elkezdjük boncolgatni a mondatokat, miről szól, mi a célja a szereplőnek, mit hazudik, és miért, hogy jutott el oda? És ez mind idő, és nincs elég. A próbaidőszakban kutyasétáltatás közben is agyalok. Járnak a fejemben a mondatok. Tudom és ez kötelez, hogy annál mélyebb tud lenni egy alakítás, minél többet tudok gondolkodni az adott szerepről. A színvonalat így értem, hogy egy a színész kellő figyelemmel, megfelelő időt szánva a feladatra, tudjon megmutatni egy személyiséget. Közben a képességek is vesznek, legalábbis veszítenek erejükből. A biológia így működik.”