Fontos társadalmi témákat érintő szerepei mellett a köz szolgálatáról, könyvdarálásról és az SZFE einstandolásáról is nyilatkozott László Zsolt. A Magyar Narancs oldalán kérdezte Czenkli Dorka. A Magyar Narancs oldalán kérdezte Czenkli Dorka.
Egy videóban szavazatszámlálásra buzdít. A kérdésre, miben látja a választás tétjét, László Zsolt elmondta: “12 év után most már jöhetne tényleg egy új hang… Már nagyon unom a kormányzati mondatokat, unom a plakátjaikat. Szeretnék külföldön újra büszke lenni arra, ki vagyok, honnan jöttem, nem szeretnék többé sunnyogni. Ideje lenne a változásnak ennyi rombolás, központosítás után. Hiszek a demokráciában. Hiszek abban, hogy legalább ideig-óráig tud működni. Olyan jó lenne normális országban élni, ahol az ember bizalomra lel a másikban. Ahol evidens, hogy a közszolgálat mit jelent. Hogy ha valaki politikusnak, államfőnek, miniszternek, önkormányzati képviselőnek áll, az valóban a közt szolgálja. Az alázatról kell szólnia mindennek, nem pedig a pöffeszkedésről.”
Azt is hozzáteszi: “Az embernek csak 24 órája van, és az nem normális, ha egy országban olyan szinten kell foglalkozni a politikával, mint nálunk. Egyszerűen nem terhelheti le az ember életét ennyire a körülötte lévő mocsok.”
Amikor eljött a Nemzetiből, Székesfehérvárra szerződött, majd a Radnótiba, ahol a pályáját is kezdte. Arról szólva, milyen volt visszatérni, úgy nyilatkozott: “zgalmas, de megelőzte már székesfehérvári társulati tagként is, hogy visszatértem egy-egy vendégjátékra a Radnótiba, a Platonovra és a Lear királyra. Vagyis nem egyik napról a másikra, hanem óvatosan tértem vissza. Amikor a Platonovot próbáltam hosszú idő után a Radnótiban, jobban megrázott, mint amikor visszaszerződtem. Dőltek rám a falakból, a színpadból, a nézőtérről áradó, a pályakezdésem utáni első öt évből származó emlékek. Szerencsés vagyok, az életem folyamán mindig hívtak dolgozni, nem kellett bekéredzkednem sehová. Hívott Bálint András is, de akkor elégedett voltam a fehérvári helyzetemmel, fel sem merült, hogy még egyszer belelépjek ugyanabba a folyóba. De ennek a folyónak a medre azáltal, hogy Kováts Adél lett az igazgató, nem is kicsit, nagyon megváltozott. És ez maradéktalanul vonzóvá tette.”
László Zsolt arról is beszélt, nehezen viselte a pandémiát: “Rá kellett jönnöm, hogy az életem meritumát a színház jelenti.”
A járvány alatt einstandolták az SZFE-t. Oda járt, két gyereke is ott tanul. Arról is faggatták, mit gondol a történtekről: “A legrosszabb érzés a tehetetlenség volt, elkeseredettséggel és dühvel párosult bennem. Az úgynevezett modellváltás módja volt a legfelháborítóbb. Egyértelmű a párhuzam az SZFE új vezetésének retorikája és a kormánykommunikáció között.”