Hősök és gazemberek, elesettek, lúzerek széles skáláján elevenít meg sorsokat. Nagyívű, a legkisebb részletekig kidolgozott alakításait zengő orgánuma, atletikus termete még nyomatékosabbá teszi. László Zsoltot kérdezte a Színház.net oldalán Szentgyörgyi Rita.

A teljes interjú ITT olvasható.

Stohl Andrással együtt évről évre hiányzik a neve a Kossuth-díjasok listájáról. Ennek kapcsán elmondta: „Sem keserűség, sem csalódottság nincs bennem. Több mint tíz éve fel vagyok terjesztve  állami díjra, de mindig lehúznak a listáról. Kassák Lajos egy ide is vonatkozó idézetével szólva: a ló meghal, a madarak kirepülnek, az ember beleszokik. Ettől függetlenül szomorúnak tartom, hogy nincs becsülete a szakmaiságnak. A vég kezdete, amikor egy országban eltűnik a szakmai talentum megbecsülése. És ez éppúgy vonatkozik az egészségügyre, az oktatásra, mint a kultúrára, a színházakra.”

A kérdésre, az emberi hitelesség feltétele-e a színészi hitelességnek, azt felelte: „Talán igen, de nem feltétlenül. Azt hiszem, az én legalapvetőbb erényem vagy tulajdonságom az alázat. A gimnáziumi évek alatt énekkaros voltam és ott megtanultam azt, hogy egy csavar vagyok az adott produkció gépezetében, mindenemmel az egészet kell szolgálnom. Igazán csak akkor lehetsz jó, ha minden működik körülötted, legalábbis nekem ez a hitvallásom, maximálisan ennek vetem alá magam. Persze kell hozzá tehetség, kisugárzás, sok-sok gondolat, amit a szerep kapcsán összegyűjtesz magadban. (…) Minden szerep szelep. A pszichológiai része úgy működik, hogy az ember estéről estére lerakja a puttonyait, megkönnyebbül.”

Az a típus, aki mindent odaad a szerepeinek, az előadásoknak, a társulatoknak. Arról szólva, hogy a tapson, a kollégák, a szakma elismerésén túl mi jön ebből vissza, elmondta: „Nem tudom, és nem méricskélem. (…) Sokszor túl görcsös vagyok, azt érzem, jobb lenne, ha lazább tudnék lenni az élet számos területén. (…) A sors kegyes volt hozzám, mindig jókor voltam jó helyen, szinte kivétel nélkül mindenütt remek emberekkel hozott össze. Ebben a szakmában csak az számít, hogy kikkel dolgozol. A szerencsefaktorba sorolom, hogy olyan rendezőkkel és mesterekkel találkoztam, mint Székely Gábor, akit kérlelhetetlen, könyörtelen igazságkeresés jellemez.”

Annak kapcsán, hogy az Alföldi-féle Nemzeti utolsó két évét tekinti a pályája csúcspontjának, kifejtette: „Áldom az eget, hogy megadatott nekem az az időszak. Ajándéknak tekintem, ami szerintem már soha nem jön el. Amúgy Vidnyánszky Attilán is múlott, mert ha nem veszi le a színház repertoárjáról azt a huszonvalahány előadást, amit játszottunk, akkor nem lett volna körülöttünk akkora hisztéria. Minden este állva tapsolt a nézőtér, könnyes szemekbe néztünk a tapsrendnél. Azt hittük, hogy meg lehet szokni, de nem lehet. Iszonyúan megható és érzelmes volt.”

A Nemzeti Színház 2002-es Bánk bánjától datálódik a szakmai kapcsolata Vidnyánszky Attilával. Azt is elárulta, szét tudja-e magában választani a rendezőt a színházi szakma nagyhatalmú emberétől: „Nem. Értetlenül állok a jelenség előtt, hogy az az ember, aki húsz éve megismertem, milyen változásokon ment át. A kettő nem ugyanaz. A Radnóti társulatán belül is beszélgettünk arról, hogy vajon az ún. nemzeti, keresztény oldal hiszi -e, amit mond, vagy csak díszletként, jelmezként vették magukra ezeket a jelzőket. Keresztény emberként soha nem akarnám elvenni a másét. És utálom az ők és mi megkülönböztetést, de valamiért ezt megéri sulykolni a „másik” oldalnak.”

László Zsolt azt is hozzátette: „Ingoványos talajra lép az, aki a hatalommal kezd barátkozni, és szinte kivétel nélkül senki nem marad meg annak, aki volt. Rettenetesen felkavar, szomorúvá tesz a pusztítás, amit a hatalom nevében végrehajtanak. (…) Nagyon büszke vagyok a gyerekeimre, az egész freeSZFE mozgalomra. (László Zsolt két gyermeke is az SZFE diákja.) Sokak számára hitet adtak, hogy van értelme ebben az országban élni.”

A teljes interjú ITT olvasható.