„Semmi mást nem akart, csak játszani!” – Latabár Kálmánra emlékezünk
2021. január 11., hétfő 10:20
1970. január 11-én halt meg Latabár Kálmán, a legnagyobb magyar komikusok egyike.
Hogy miben rejlett Latabár Kálmán vonzereje? Mi volt az a különleges plusz, amitől sikerült a mindenkori közönségét a kisujja köré csavarni?
„Istenadta komikus fazonja volt, erről nem tehetett! Még semmit nem csinált, csak kijött a színpadra, és már nevettek rajta. Megállt, a nézőtér pedig tombolva tapsolt. Nevetni kellett rajta, olyan volt a fizimiskája. (…) Apuka semmi mást nem akart, csak játszani!” – mondta róla a leánya.
1902. november 24-én Kecskeméten született híres színészdinasztiában: dédapja, Latabár Endre Magyarország egyik legismertebb színésze, színész-pedagógusa és színigazgatója volt, nagyapja Latabár Kálmán Árpád, apja idősebb Latabár Árpád, édesanyja, Deutsch Ilona mindannyian neves színészek voltak, úgyhogy egy percig sem lehetett kétséges, hogy belőle is színész válik. Az ifjú Kálmán 1921-ben végzett Rákosi Szidi színésziskolájában, 1923-ban szerződtette táncos-komikusként a Fővárosi Operettszínház.
1927 és 1933 között Árpád öccsével külföldön lépett fel zenés artistaszámokkal. Bécsben a Theater an der Wienben, Berlinben a Grosses Schauspielhausban, Max Reinhardt színházában is szerepeltek (A két Ajax; Offenbach: Szép Heléna), a világhírű rendező a fiatal európai színésznemzedék legjobbjainak tartotta őket.
A testvérpárt még a szigorú kritikusok is Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították, ők azonban mégis hazajöttek, mert magyar színészek akartak lenni.
Latabár, avagy ahogy mindenki hívta: Latyi a fővárosi színházakban szerepekre szerződött: fellépett a Budai Színkörben, az Operettszínházban, a Pesti Színházban, a Művész Színházban, a Royal Orfeumban, majd 1945-től haláláig a Fővárosi Operettszínházban játszott.
Máig emlékezeteset alakított mint Mujkó (Huszka: Gül Baba), Meneláosz (Offenbach: Szép Heléna), Bóni (Kálmán Imre: A csárdáskirálynő), Frosch (Strauss: A denevér), Nyegus (Lehár: A víg özvegy). Egyéni humorú, kiváló tánctudású komikus volt, akinek rögtönző és karikírozó készsége féktelen komédiázó kedvvel párosult.
Népszerűségét csak fokozta méltatlankodó hanghordozása, félszeg mozgása, akrobatikus “ügyetlensége”.
Filmezni 1937-ben kezdett, itt is kamatoztatta egyedülálló tehetségét. Néhány emlékezetes cím: Fizessen, nagysád (1937), Egy bolond százat csinál (1942), Egy szoknya, egy nadrág (1942), Mágnás Miska (1948), Fel a fejjel (1954). Személye miatt ezek a filmek annyira időtállóak, hogy még ma is próbára teszik a rekeszizmokat.
Az emigráns magyarok is számtalanszor hívták vendégszereplésre, szinte minden földrészen megfordult. Amerikában léggömbbel a kezében lépett a színpadra: “Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt” – mondta, és kiengedte a lufi tartalmát. A poén ült, de a közönség ezúttal nem a nevetéstől könnyezett.
Minden szerepére úgy készült, mint az első fellépésére, illetve mintha utoljára lépne a közönség elé. Méltó folytatója volt a dédapa által elkezdett családi hagyományoknak, az egyetemes színjátszás kiemelkedő alakja lett. Szerette az embereket, és ha komédiázásán felszabadultan nevetnek.
Képes volt a legközvetlenebb kapcsolatot megteremteni a nézők millióival.
Mindmáig tartó népszerűsége vasszorgalmának, kivételes művészi fegyelmének, valamint annak köszönhető, hogy egész életében megőrizte emberségét, a humánumba vetett hitét.
„A negyvenes években már nagyobb betűvel írták a plakátra a nevét, mint a darabcímet, az írót vagy a zeneszerzőt. Csokoládét hirdettek vele, Latyi Matyinak neveztek el az ügetőn egy lovat, Latyi Matyi lett egy mesekönyv hőse, de társasjátékot is piacra dobtak a nevével” – számolt be a Híradó.hu.
A siker soha nem szédítette meg, sőt felelősségérzetét növelte, mert mindig meg akart felelni a várakozásoknak. Művészi munkáját 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanebben az évben lett érdemes művész, a kiváló művészi címet 1953-ban kapta.
Súlyos cukorbetegségben szenvedett, állapota 1970 elején fordult válságosra, majd hatvanhét éves korában, január 11-én hunyt el Budapesten. Emlékét őrzi a születésének hetvenötödik évfordulóján, kecskeméti szülőháza helyén álló épületre helyezett emléktábla, amelyet 2008-ban újítottak fel.
Egyed Zoltán a Film Színház Irodalomban megjelent Komikusok világlexikonában így ír a művészről:
„A magyar Buster Keaton, egy kis chaplinizmussal fűszerezve. Nagy művész, aki úgynevezett analitikus humorral dolgozik: tessék csak észrevenni, hogy mennyire a dolgok eredete kerül a felszínre játékbeli évgeredményeiben.
Egyedülálló típus a maga metier-jében, úgynevezett kedves bolond, vagy még inkább hülyéskedő típus. A publikum imádja, s immár a dialektikának az az előre megfontolt szándékú játékosságát is, amellyel nemcsak hangzásilag, hanem értelmileg is viszi magával a közönséget. Úgynevezett humorekvilibrista.”
„A táncoskomikus szerepeltetésének ügye a legmagasabb szinten nyert elintézést: elismert színésznagyság lett. Védett nagyvadnak számított. Időről időre mégis vadászni próbáltak rá” – fogalmazott Molnár Gál Péter A Latabárok című könyvében.
Fotók forrása: Fortepan