Ez az opera arról szól, milyen az, amikor az ember elszakad a valóságtól és a képzeletében kezd élni, s milyen, amikor kényszerűen szembesül a valósággal. A valódi drámák ugyanis nem a képzeletünkben, hanem a valóságban történnek. Így összegezte Puccini Bohéméletét Szikora János rendező az opera első nyilvános próbáján.

Puccini a kor egyik legnagyobb bestselleréhez, Henry Murger Jelenetek a Bohémvilágból című könyvéhez nyúlt, amikor a Manon Lescaut óriási sikerén felbuzdulva megírta a Bohéméletet. Szikora János rendezőt, akit saját bevallása szerint színidirektorként kevés darabbal tudták volna Debrecenbe csábítani, annak idején legendás tanárai – Békés András, Petrovics Emil és Nádasdy Kálmán – épp a Bohéméleten keresztül vezették be az opera világába. Jelképesnek érzi, hogy ezt a zeneművet éppen most, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház megújult épületében rendezheti meg. 

Ha egy karmester sok Puccini-opera vezénylete után az első próbán azt mondhatja, hogy beszéli Puccini nyelvét és érzi a szíve dobbanását, mit gondol, mikor mondhatja, egyáltalán mondhatja-e ugyanezt egy rendező. Érzi Puccinit, érzi a Bohémélet szívedobbanását? 

Szerintem soha nem mondhat ilyet egy rendező. Soha, mert mi rendezők nem tudjuk átlépni saját korlátainkat. A zene valóban egy saját nyelv, mi rendezőként használjuk ezt a nyelvet, és ahhoz segítjük a nézőt, hogy ez a nyelv képet, alakot öltsön.

Van benne valami paradoxon egyébként, mert az egész opera miről szól? Láthatóvá tenni a zenét. Azt a zenét, ami születése pillanatában nem akart látható lenni, csak hallhatóvá válni, illetve a rezgése által hatni ránk. Aztán jött a színház, és a vizualitás nyelvével, valamint az élő emberi ének erejével, az élő emberi alak látványával egyszercsak kiteljesült. Ha operát csinálunk, megpróbáljuk láthatóvá tenni a láthatatlant. Ez a nagy varázslat, de ennek igazából soha nem lehet szakmai birtokában az ember, csak kísérleteket tehet rá. Ha már szakmai birtokában van, az olyan, mint egy játék, amit már meguntunk és én ezt nem szeretném megunni. 

Mi az a kísérlet, amit a Bohémélet kapcsán fontosnak tart? Nagyon érdekes volt, amit az olvasópróbán mondott a képzelet és a valóság viszonyáról… 

Ez egy fantasztikus történet sok szempontból. Az egyik a történeten végighúzódó paradoxon. A Bohémélet egy négyfelvonásos opera. A négy felvonásból három felvonásban tél van, hideg van, de az emberek, a szereplők lelkében tombol a tavasz, tombol a láng, tombol a szerelem tüze. Aztán a negyedik felvonásban megjön a tavasz, kivirul az élet, kivirul a természet, de az emberek lelkébe beköltözött a tél, elvesztették a szerelmet. Ez egy nagyon érdekes paradoxon, amit a színpadi látvány erejével, a színekkel, a világítással próbálok érzékeltetni és végigvezetni a darabon.

Ami viszont számomra a legérdekesebb: megéreztetni a közönséggel valamit abból, amit időskoromra megtanultam a Bohéméletből. Mert miről is szól ez a történet? Miről szól valójában a Bohémélet? Ez egy szerelmi történet? Igen, egy szerelemi történet.

De túl ezen, számomra egyre inkább arról szól, hogy mi valamennyien végtelenül bohémek, vagyis könnyelműek, játékosak és felszínesek vagyunk az egyetlen igazi ajándékkal szemben, amit kaptunk, és ez az élet. Végtelenül könnyelműen, játékosan és bohém módon tekintünk az életre, mint az egyetlen nagy igazi ajándékra és csak akkor szembesülünk az igazi nagyszerűségével, amikor már vége van. 

Ugyanez figyelhető meg Rodolfo és Mimì szerelmében is? 

Abszolút. Mimì halála zenedramaturgiailag olyan mély életismeretről árulkodik, hogy tényleg elámulunk: Puccini mennyire tisztában volt az emberi érzelem gazdagságával, ellentmondásaival és árnyalaitaival. Ahogy az opera végén az érzelmek skáláján végig vonul, és itt bizonyos szempontból nemcsak az énekesek játszanak, hanem rajtunk, a közönségen is végighullámzik az érzelmek skálája, az valami egészen különleges varázs. Én a próbák alatt naponta százszor, szakmányban hallgatom végig, hogy szegény Mimì haldoklik. És nagyon sokszor végigfut rajtam a hideg, még mindig megráz, még mindig megfog, és az a törekvésem, hogy ezt az érzést, ezt a megrázó pillanatot át tudjam adni a nézőknek is. 

Szerző: Vajland Judit

Forrás: Csokonai Nemzeti Színház

Fotó: Gálos Mihály Samu