gate_Bannergate_Banner
Centrál SzínházSzacsvay LászlóKorcsmáros GyörgyTextúraZávada Péter
  • facebook
  • instagram
  • 2022. november 30., szerda
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    “Látjuk, ahogy a földbe taposott növény újból kisarjad” – Interjú Upor Lászlóval

    2021. szeptember 6., hétfő 06:00

    Ahogy minden évben, úgy most is, egy nagyinterjút, egy novellát nyújt át évadhatáron a hűséges olvasóinak tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló, megköszönve a munkájuk iránti lankadatlan figyelmet. Most Upor Lászlóval, a Színház- és Filművészeti Egyetem egykori megválasztott, de a hivatalos ki nem nevezett rektorával beszélgetett Csatádi Gábor.

    A PÓTSZÉKFOGLALÓ interjúja:

    Hogy érzed, tavaly augusztus elseje óta mi volt az, ami leginkább nyomot hagyott, hagyhatott benned?

    Ezt pont tőlem, pont egy ilyen év után nem lehet, nem érdemes megkérdezni. Olyan tizenkét-tizenöt hónap van mögöttem, ami legalább negyven évnek tűnik, de voltak olyan napok is, melyek önmagukban három évre való „legfontosabb pillanatot” hoztak. Ami az egyetemünkkel (SZFE) történt, nem hétköznapi. Ami velem, a színművészeti vezetőjével, alkalmazottjával, menekültjével történt, teljesen egyedülálló. Ilyesmik nem szoktak történni egy közösséggel, ilyesmik nem szoktak történni egy emberrel. Persze még közel sem vagyunk a végén, de máris millió olyan mozzanata volt, amikor azt érezhetted, hogy ennél mélyebbre vagy magasabbra már nem lehet jutni. Nincs följebb, nincs lejjebb – ez itt végpont a maga nemében.

    …és magánemberként?

    Az ember általában húsz-harminc éven át csörtet keresztül úgy a hétköznapokon, hogy csak néha kérdezi meg magától, vajon mindabból, amit átél, mi fog bekerülni a történelemkönyvekbe. Esetleg néha elcsodálkozik, vagy jó kis késéssel fölkapja a fejét: hűha! Vagy: ajjaj! Most meg bumm, jön valami, és az egész ország vagy az egész világ tudja – akkor is, ha fogalma sincs, mi lesz –, tudja, hogy ez „olyan”. A vírus mindenestől, az irdatlan számú megbetegedés és brutális mértékű elhalálozás, a lezárás, a bezárás, és a többi. A való világ átsiklása az online térbe (és annak a rengeteg leszakadónak a kiszakadása, akinek az online nem opció!). Ez mind olyan, hogy már az első pillanatban látod: ilyen még az életben nem volt… Azon az egyetlen mondaton is, hogy „ma meghalt kétszázvalahány ember koronavírusban Magyarországon”, el lehet, el kell rágódni hetekig. Aki erre nem áll meg egy pillanatra, azzal nagyon nagy a baj. Persze hiába állunk meg, mégis megyünk tovább – ilyenek vagyunk. De remélem, hogy menet közben mégis „állva maradunk” kicsit. Az, hogy egy egyetemet letaposnak, egy (egy?) egész életre elég… Ahogy az is, ha egy letaposott egyetem polgárai beintenek a letaposóiknak. Főleg, ha közben nem felejtenek el mosolyogni. Gondolkozz: mikor mosolyogtak utoljára (nem gúnyos vigyorról beszélek, hanem valódi mosolygásról) a mindenkoriletaposók? Amikor az egyetem friss chartája piros-fehér-szalaggal átkötve sokezer civil kezén át táncol el a Parlamentig, vagy amikor egy beadványt Justitia – az őt megtestesítő hallgató – kénytelen fogadni az Alkotmánybíróság előtt, tudván tudva, hogy a parlamenti többség vastagon tesz a te chartádra, a „hatalom” pedig rég nincs abban a morális állapotban, hogy igazságot szolgáltasson az Igazságnak, akkor ott és abban a pillanatban biztosra veheted, hogy ez itt kérem szépen egy „legfontosabb” mozzanat. Soroljam? Egyetlen év, számtalan ilyen szédítő magaslati pont. És ezzel szemben a romhalmaz, a mélység, az űr. Egy országot vezető totális hatalom teljes morális összeomlása és az ebből következő leírhatatlan rombolás és tombolás.

    Upor László / fotó: Pótszékfoglaló

    Milyen kívülről ránézni erre a szellemi összeomlásra?

    Olyan elementáris erejű a tiprás, a törés, a zúzás, a rablás, az átalakító és eltüntető düh, hogy azt tényleg nehéz felfogni. És dobhártyalyuggató a kísérő zaj. A mindennapi bírvágyat az ember megérti, akkor is, ha nem tartja helyesnek. A még ezt is és ezt is akarom kapzsi táncában végképp lehetetlen gyönyörködni, felfogni sem könnyű, mégis érthető. A rombolás vágyát viszont lehetetlen megérteni, nincs rá antenna, a logika belecsorbul: a rombolás szándékával nem tudok mit kezdeni… És néha azt érzem, hogy a sok-sok másokat alázó, gyalázó nyilatkozat, a másikat ellehetetleníteni akarás hamis, ámde harsány kórusa onnan jön, hogy félnek a sötétben, a maguk keltette szellemi sötétségben. Beszögezik az ablaktáblákat, kicsavarják az égőket, leverik a csillárokat, aztán jobb ötletük nem lévén kiabálnak, csörömpölnek, dobognak, mert rettegnek a szellemi sötétben, amit kemény munkával előállítottak.

    Ez a félelem nőhetett bennük az elmúlt tíz-tizenkét év alatt?

    Egészen biztosan. Akikről beszélünk, lehetnek gonoszak vagy/és ostobák, de nem buták! Közülük sokan mindentől hermetikusan elzárva élnek, de az nem lehet, hogy ennyire ne legyen fogalmuk a való világról, kizárt, hogy komolyan gondolják azt a sok sületlenséget, amit valamilyen nyilvánvaló cél érdekében összehordanak. Hogy azt a sok szörnyűséget, amit látszólag öntudatlanul művelnek, ne tudatosan tennék – ez nem lehet! Csakhogy nincs megállás, folyamatosan egyre nagyobb zsetont kell föltenni: faites vos jeux! A félelem köre ördögi kör – talán ez is egyfajta függőség. Félni és félni hagyni. Kevesen néha kitörhetnek az ördögi körből, lejöhetnek a szerről, és azt mondhatják: bocs, mi nem félünk, rendben? De amúgy durván eszkalálódik a folyamat.

    Akkor hogyan tovább? Valóban vége az egész magyar felsőoktatásnak? 

    Ez egy kicsikét bonyolultabb… Azért az tény, hogy egy döbbenetesen nagy horderejű és legalábbis potenciálisan nagy károkat okozó lépést a teljes magyar felsőoktatással meg lehetett tenni úgy, hogy ez a teljes magyar felsőoktatás egyetlen zokszót sem ejtett, szinte csuklás nélkül lenyelte az egészet (végtelen tisztelet a végtelenül kevés kivételnek). Mínusz színművészeti. Valójában azok, akik az egészet kiagyalták és véghez vitték, nem számítottak arra, hogy akadályba ütköznek – vabankra játszottak, és lám, nekik lett igazuk. Majdnem. A színművészeti esete azért is különleges, mert itt összeért egy nagy szervezeti, gazdasági machináció és az úgynevezett kultúrharc. Az, hogy az újonnan kinevezett csapat ebbe a kultúrharcba (egyébként: jó előre) önként és boldogan beleállt, nagyban segítette azt a nagy szemfényvesztést, amit már az első megszólalásainktól kezdve próbáltunk leleplezni. Nevezetesen, hogy a kultúrharc „mellékes haszon” (máshonnan nézve „járulékos veszteség”), valójában pompázatos fügefalevél, amely elfedi, hogy egy őrületes méretű szellemi és gazdasági potenciált söpörnek át baráti ölekbe. Valamiért a felsőoktatás egésze nem ismerte fel, nem hitte el, hogy tényleg ez történik. Hiába kapcsoltuk be a szirénát, hogy ébresztő, a többség átfordult a másik oldalára, és nyugodtan aludt tovább. Rettentő tanulságos volt, amikor a rektori konferencia tavalyi ülésén öt percben előadtam, hogy srácok, ha esetleg nem tűnt volna fel, velünk nagyon súlyos dolog történik, de holnap jó eséllyel hozzátok is bedobják az ajánlott levelet, és az egész magyar felsőoktatás autonómiájának lőttek. Néma csendben hallgattak, a többségnek sürgősen ellenőriznie kellett, elég fényes-e a cipője orra, én meg elnéztem a sok rektortárs fényes feje búbját. Külön vicces, hogy az ebédnél aztán egyik a másik után jött hozzám fejcsóválva szörnyülködni, milyen rémes is az egész. Igyekeztem együttérző sóhajjal és nagy empátiával hallgatni őket. Kisebb szélerőművet hajthattam volna aznap. Megengedem: mind az intézménye nevében, rosszul felfogott érdekében félt, nem „magánemberként”. De a folyós félelem látványosan rászáradt, rágyantásodott az egész közéletükre. És meg lehet nézni, hol tartunk alig egy évvel később.

    Nem lehet, hogy a magyar felsőoktatás nem érzi, hogy ez a hatalmas infrastrukturális, gazdasági vagyon a szellemi vagyonnal kéz a kézben együtt alkot egyetemet, és ez szintén az övé?  

    Gondolj bele, hogy egy műszaki vagy orvosi egyetem a laboratóriumokat, kutatóintézeteket, műszereket, klinikákat is jelenti, egy agráregyetemhez hatalmas birtokok, földterületek, gépparkok, feldolgozó üzemek tartoznak – összességében gigantikus méretű vagyonelemről beszélünk.

    Mi ez a magyar „betegség”, amelyben a vagyonhoz nem, csak a szellemiekhez ragaszkodunk, mintha azért a vagyonért nem lenne kár, sebaj, igaz is, majd lopunk, kunyerálunk magunknak helyette másikat?

    Inkább arról van szó, hogy egy nagyon-nagyon rövid átmeneti időt leszámítva nálunk sohasem érezhette a társadalom, hogy valódi beleszólása van a dolgokba, és hogy az ember, a kisközösség valóságosan is irányíthatja a saját sorsát. Hogy meg lehet állítani, befolyásolni lehet a rossz folyamatokat, mi több, a történet a miénk, a történet mi vagyunk. Más szóval: a társadalmunk jelentős része nincs hozzászokva ahhoz, hogy szabad és autonóm módon is lehetséges léteznie. Röpke demokratikus fellélegzés után sikerült az embereket ismét, újra arra trenírozni, hogy tartsák önmagukat függésben. Miután vannak náluk rosszabb és náluk jobb helyzetben lévő polgártársaik, attól kell tartaniuk, hogy ha nem jól viselkednek, akkor úgy járnak, mint akik „alattuk” vannak, de reménykedhetnek, hogy ha jók lesznek, akkor esetleg járhatnak úgy is, mint akik „fölöttük” vannak.

     Ostor és kockacukor?

    A megfélemlítés és a megvesztegetés nagyon ronda és szövevényes hálójában vergődik a társadalomnak nevezett kulturális közösség nagyobbik része: úgy érzi, van mit vesztenie, de jó esetben persze nyerhet is. Tehát: jobban teszi, ha nagyon vigyáz, hová lép – ez egyszerre bénít és korrumpál. Számtalan egyéb mellett az egyetemeink helyzete-esete is csodálatos példa erre. Nem zárom ki, hogy a politikai stratégák a Színművészeti nagy port felvert történetéből is tanultak, talán nem nagyon vágytak ismétlésre, taktikát változtattak. A legutolsó (vagy csak: legutóbbi?) körben nem az történt, hogy jönnek faltörő kossal, buzogánnyal, betörik az ajtót, és agyoncsapnak mindenkit, aki nem akar jól viselkedni. Mi annak idején világosan, érthetően kommunikáltuk, hogy a változtatás módjával – vagyis azzal, hogy az egyetem döntéshozó szervei nélkül és ellenében (sőt, végső soron az Alaptörvénnyel ellentétes módon) építették át a mi kis tudásvárunkat – nagyon durván megsértették az egyetemi autonómiát. Ez jogilag egzakt, erkölcsileg kikezdhetetlen ok a tiltakozásra – bárhogy próbálják is elkenni kommunikációval. Erről tudomást nem venni lehet, tisztára mosdatni lehetetlen. A rombolást teljessé tenni könnyű. Építkezésnek beállítani nevetséges.

    Ezzel szemben…

    Valahol rádöbbenhettek, hogy igazuk van ezeknek a színházas-filmes-tévés srácoknak és az támogatóiknak: az önrendelkezés elvétele tényleg illegitimmé teszi az egész folyamatot, vagyis öngól, akárhogy is nézzük. Tehát: faltörő kos, szöges buzogány be a sufniba (jó lesz később), jöjjön a csengő arany. A legutóbbi tíz vagy hány egyetemből kizsarolták, kikényszerítették az önkéntesnek látszó döntést. „Miféle megszállás?!” – tárják szét a kezüket ártatlan képpel. „Csak akkor jövünk be, ha szépen megkértek bennünket”. Igaz, meggyőző érvként nagy halmokban virtuálisan odapakolták a szépen csillogó tallérokat a lovagterem közepére, ahol a tíz egyetem várkapitányai álltak csendben a fal mellett. „Ha jól döntötök, bent maradhattok, mi szépen lekapcsoljuk a villanyt, és mindenki szaladhat az asztalhoz!” Európai pénzből, bagóért megvásárolták, kivásárolták saját zsebbe ezeket a tanintézményeket. Néhányan biztosan úgy gondolkoztak: „lehet, hogy ebből a pénzből nagyon sok kézen-közön eltűnik, a nagy része biztosan rettentő rossz helyre kerül majd, de még így is jobban jár a mi szegény egyetemünk” – és még azt sem mondhatjuk, hogy nincs ebben logika. Mindenesetre az összes szenátus szép sorban megszavazta, hogy száj befog, elő a kenyeret, a sót, a város kulcsát. „Gyere változás, mindig is téged akartunk, mi így szeretünk!” Következésképp nem lehet azt mondani, hogy illegitim az egész. „Önök kérték” – tárja szét a kezét ártatlanul az illetékes elvtárs. A sors iróniája, hogy az európai aranyszállítmány végül parkoló pályára került, tehát a júdáspénzt (akarom mondani: támogatást) se kapják meg egyhamar azok az egyetemek, amelyek ilyen módon (vélik: kénytelenségből) elárulták a szellemi jövőt.

    Az is a korábban említett egyre jobban félő hatalom jele, hogy egy „gyermekvédelminek” nevezett törvénnyel újabb csoportokat ugrasztunk egymásnak a saját társadalmunkon belül, bízva abban, hogy amíg egymást verik, addig sem minket ütnek?

    Nyilván erről is szó van: figyelemelterelés. Másrészt ennél sokkal egyszerűbb, durvább a dolog. Nem vagyok marketingszakember, de azt látom, hogy igazán nagy tételben akkor lehet üzletelni, ha nincs választék, ha nem törődünk a nüanszokkal, ha a vásárlónak kettőből kell az egyikre rábökni. Bármivel házaljak is, nincs más dolgom, mint hogy a másik „árut” hasznavehetetlennek, kártékonynak, veszélyesnek bélyegezzem. Ez a most is hatalmon lévő párt tulajdonképpen már huszonöt évvel ezelőtt is azt a taktikát választotta, hogy egy nagyon drasztikus, radikális lépéssel kettévágja a társadalmat. Minden területen – legyen szó könyvkiadásról, növénytermesztésről, mosogatószerről vagy palatetőről – egyszerű, egybites döntésre redukáltak le mindent: balról választasz vagy jobbról, lentről vagy fentről, a fehérből vagy a feketéből. Mellesleg elárulom jó előre, melyik a helyes választás – kacsint a szakember. Ennek a marketingnek a legütőképesebb eleme, hogy mielőtt még kiderülhetne, miért jó (vagy nem jó) a Tomi mosópor vagy a Pick szalámi, emberünk megsúgja, hogy a Tomit szerinte penészes raktárban tartották a tomisták, a Pickhez pedig hát ugye nem holdtöltekor vágták a sertést, márpedig… Van azonban egy remek mosóporom, és enyém az egyedül hiteles szalámi – teszi hozzá. A másik befeketítése, dehonesztálása, diszkreditálása a legfőbb eszköz. Megmondani, hogy mit nem, és ha ügyes vagy, akkor te, vásárló komám, azokhoz tartozol majd – vagyis, hozzánk, jókhoz –, akik nem a nemmel, hanem a nemmel szemben vannak. Bonyolult? Dehogy!

    …érdekes, hogy ezt a te nem, én igen kettősséget az sem rendíti meg, hogy valakit látnak ereszcsatornán lecsúszni…

    Nem, valóban nem. Még egyszer: az árnyalatok nem számítanak. És még a jó-rossz hamis dichotómiában sem az a fontos, mi/ki jó vagy rossz, hanem hogy ki/mi melyik kategóriába sorolódik hivatalosan. Ehhez kell az ideológiai máz. És a hatékony agymosáshoz előmosás is kell. Először is nagyon fontos, hogy megértsd, elhidd, hogy nem vagy elég jól. Azért nem vagy elég jól, mert valaki, valakik miatt nem lehetsz olyan jól, ahogyan egyébként lehetnél! Azt kell elhinned – mert én ezt súgom neked –, hogy nem vagy a magad ura, ahogy nem is vagy semmiért sem felelős, ami veled történik. Érted már?!  Mindazért, ami veled történik (szegény!), valaki mást kell felelősségre vonni, valaki mást kell hibáztatni (és persze jó esetben isteníteni is) – ezt jól vésd az eszedbe! Borzasztó, hogy nem kapsz piros őszibarackot a piacon? –, ez bizony valakinek a hibája. Nem jutsz egyről a kettőre? Idővel majd megmondom, ki tehet róla… illetve: bízhatsz bennem, mindig meg fogom mondani, ki tehet róla. Alapból egyetlen dolgod van: hogy tanulj meg mindig felelőst keresni – saját körödön kívül, másutt! Igazi ördögi spirál: mindig meg kell találni a bűnöst, aki miatt ilyen sanyarú a sorsod. Ebből a szempontból tökmindegy, ki is az. Ha már unod Csatádi Gábort hibáztatni, akkor rábökök Upor Lászlóra, hogy mostantól ő a fő gonosz. A hibáztatás-elv axióma, sose kérdezz rá. A gyűlölet-aksi egy percre sem merülhet le, mert akkor leáll a masina. Az, hogy egy kormánypárti meleg politikus milyen sebességgel csúszik le (egy csatornán), aligha oszt vagy szoroz. Az eddig is mindentudók cinkos szemhunyása vagy az ál meglepetés, az átlátszóan álszent szörnyülködés senkit nem tévesztett meg. Másrészt a legfanatikusabb hívőket a balszerencsés ereszakrobatika sem fogja megingatni semmiben, legfeljebb innentől kezdve kizárják az illetőt a szívükből. Nagyon helytelenül egyébként, ha különben semmi bajuk vele.

    Ha már félelem és hibáztatás: hogy érintett az, hogy késő tavasszal a diákság nem téged szavazott be az Egyesület elnökségébe?

    Tavasszal határozottan hátrébb léptem – rendkívül kimerült, elhasznált voltam –, kifejezetten nem akartam semmilyen pozícióba kerülni. Az őszi tisztújításkor már vállaltam volna, ha megválasztanak, ugyanakkor végig a fiatalítás mellett érveltem. Olyan pedig nincs – ne legyen! –, hogy valamiféle múltbeli érdemek bérelt helyet biztosítanak bárkinek. Teljesen demokratikus, szabad választás volt. Mindenki a maga szempontjai alapján dönt, nekem ez az égvilágon semmi problémát nem jelent. Nagyon fontos, hogy az időseket időben és lehetőleg békésen felváltsák a fiatalok – a politikai és kulturális élet egyik nagy problémája épp az, hogy folyton megszakad a „tápláléklánc”, nem folyamatos az utánpótlás, az érdemes öregek túl hosszan odaenyveződnek a székükhöz. Most az elnökség mind az öt tagja fiatalabb nálam – közülük hárman legalább harminc évvel! –, ez szerintem baromi jó. Szerettem volna kicsit visszakapcsolni nyugisabb üzemmódba, de az ember sokszor azt gondolja, nem szabad, nem lehet nem csinálni. Viszont ha nem szavaznak be a legszűkebb vezetésbe, az kiváló alkalom, hogy fél lépéssel hátrébb lépj. Van pár dolog, amit jobban csinálok, mint más, amiben nekem van kicsivel több tapasztalatom – ebben mindig is számíthatnak rám. A kibővített elnökség tagjaként folyamatosan jelen vagyok. Sem hiányérzet, sem keserűség nincs bennem, egy mákszemnyi se.

    Szerinted hogyan lehet ebben az egyre tébolyodottabb hangulatban – ahol egyre nagyobb SzFE-nek és pedofil törvénynek becézett Rubikonocat lépnek át – egymásért, magunkért egyre elszántabban kiállni úgy, hogy abba ne egyre jobban belefásuljunk, hanem egyre inkább „lánglelkűbbek”, elszántabbak legyünk, lehessünk? Azaz: adj nekünk tanácsot, ha tudsz, ha akarsz, hogyan tovább…?

    Erre nincs recept, de épp most mondtál két példát, ami meghatározó lehet. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjának első jelenetében van egy pazar rész, amikor két dámaíró barát elszámol az aznapi eseményekkel. Mindketten ugyanazokat a mozzanatokat sorolják fel: az egyik mindenáron azt igyekszik bizonyítani, hogy katasztrofális napjuk volt, a balszerencse üldözi őket, és innen már csak rosszabb lehet. A másik ugyanezeket a példákat sorolva kimutatja, milyen széppé varázsolták a napot ezek a baljósnak hitt események. Volt, aki egy évvel ezelőtt Dávid és Góliát példáját emlegette az SzFE kapcsán. Végeredmény? Egy őrületes erőfölényben lévő hatalmi működéssel szemben nemhogy el nem vesztünk, hanem nagyon is életben maradtunk! Nemcsak életben maradtunk, hanem látjuk, ahogy a földbe taposott növény újból kisarjad. Persze, elveszítettük a hazánkat, elveszítettük a munkánkat, elveszítettük a nyugdíjunkat, a nem is tudom még micsodánkat. Ám életben vagyunk, tanítunk, alkotunk. – márpedig ez a kettő nem sérült. (….)

    A teljes interjú ITT olvasható.

    Köszönet a PÓTSZÉKFOGLALÓNAK és Csatádi Gábornak!

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram