Miért állt ki a Direkt36 és a TASZ mellett, mi a véleménye a Pegasus-ügyről, hogy látja az SZFE helyzetét, milyen művészcsaládban felnőni, hogy érintette a zenekart a járvány, volt-e olyan alkotás, amit megbánt? Ezekről is kérdezte Péterfy Borit az Úgytudjuk.hu. Lapszemle.

Arról szólva, miért tartotta fontosnak a TASZ és a Direkt36 melletti kiállást a Pegasus-ügy után, a színész-énekes elmondta: „Nagyon szeretem a civil szervezeteket, azt gondolom, hogy csomó olyan dolog van, ahol a kormánynak  is volna tennivalója, az államnak is lenne felelőssége, de valójában kizárólag a civilek csinálnak az ügyben bármit is. A TASZ és a Direkt36 mellett ilyennek gondolom a nők elleni erőszakkal szemben fellépő civil szervezeteket. Mert úgy tűnik, ez a téma a kormányt nem érdekli, meg nem is zavarja. Én viszont fontosnak tartom, hogy ezekben a civil kampányokban részt vegyek.”

Arról szólva, hogy érintette az, ami a Színház és Filmművészeti Egyetemen történt, kifejtette: „Elképesztő, hogy ez megtörténhetett, nemcsak ott, de a többi egyetemen is. Ez gyakorlatilag a felsőoktatás elrablása, nyilvánvalóan anyagi érdekből, egy hagymázas ideológiai baromsággal leöntve. Erre nincsenek szavak. (…) A művészek talán nagyobb szenvedéllyel állnak ki az ilyen dolgok ellen. Az SZFE diákjai ezzel a fantasztikus egyetemfoglalással legalább tettek valamit, amivel bekerültek a történelembe.”

Az alkotót arról is faggatták, művészcsaládból indulva könnyebb vagy nehezebb-e művésszé válni: „Talán, ha én is író vagy költő szerettem volna lenni, mint a felmenőim nagy része, az nehezebb ügy, mert az embert folyton összehasonlítgatják. (…) Tehát engem nem frusztrált senkinek a példája, mint az egymást követő színészgenerációknál, ahol a gyerek azon görcsöl, hogy őt majd a szülőhöz hasonlítják.”

Azt is elárulta, az ő családjában kellett-e lázadni: „Lázadni mindig kell, minden családban, minden generációnak, az a normális.”

Azt is elárulta, pont most adták le a kéziratát egy önéletrajzi könyvnek: „Kénytelen vagyok így nevezni, bár ez kicsit komolykodóan hangzik, de tény, hogy végigmegyek benne az életemen történetek, sztorik, fontosabb események szintjén. A fiatalkori szorongások, útkeresések is benne vannak ebben.”

Az interjúban arról is szó esett, hogy a független színházi világból gyakorlatilag kivették az összes pénzt: „Vagyis az mind bement a Nemzeti Színház és a Vidnyánszky-féle holdudvar, az államilag támogatott színházak mögé. Én alapvetően olyan színházakban játszom, mint az Átrium és az Orlai Produkció, amelyek a jegybevételből, piaci alapon próbálnak meg iszonyú nehézségekkel működni. Ezen kívül még a három budapesti önkormányzati színházban lépek fel. Ezek a színházak szintén a fennmaradásukért küzdenek. Összehasonlíthatatlanok a fizetések az állam által is finanszírozott intézményekkel. Én úgy képzeltem az életem, hogy amikor már ennyi idős leszek, már nagyobb a gyerekem, elkezdek újra több színházi munkát vállalni, akkor majd milyen jó lesz, mert akkor elmegyek egy olyan típusú társulatba, mint volt annak idején a Krétakör vagy a Bodó Viktor társulata. De minimálisra szűkültek az ilyen helyek, egyszerűen nem tudnak létezni.”