gate_Bannergate_Banner
ÁtriumMagyar ÉvaRecirquelSzabó Gyula
  • facebook
  • instagram
  • 2022. augusztus 11., csütörtök
    banner_bigBanner3

    “Lazán, faszán, de igazán” – Interjú Pascu Tamara színésznővel

    2022. augusztus 1., hétfő 06:00

    Pascu Tamara a fehér fogak világából csöppent a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem fekete termébe. A végzős magiszteri színész szakos hallgató tavaly óta szülővárosa, a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum színésze.

    Pascu Tamara / Fotó: Tuchilus Alex

    Kiss Eszter, harmadéves teatrológia szakos hallgató beszélgetett vele, akivel több előadásban is együtt játszottak. 

    Kanyargós az út a fogtechnikusi szakmától a színpadig?

    – Annyira nem. A suliban érdekelt a színház világa, de nagyon féltem, ezért nem igazán mondtam senkinek. Már végzős voltam, amikor elmondtam Jocónak (Kolcsár József, színész, a kézdivásárhelyi Macskakő  diákszínjátszó csoport akkori vezetője. A szerk.). Neki akkor az volt a meglátása, hogy nem állok készen az életmódra, ami a színészettel jár. Így nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Mindenképp szerettem volna egyetemista lenni, csak nem igazán tudtam, hogy milyen szakon. Aztán a padtársammal az egyetemi kalauzból kinéztük nekem a fogtechnikusi szakot. Volt fogszabályzóm és kézügyességem, ebben ki is merült a kapcsolódásom a szakmához, de mivel minden barátom Marosvásárhelyre készült, azt mondtam, tök jó, megyek. Már harmadéves voltam, amikor jött egy lehetőség, Kézdivásárhelyről elhívtak Nürnbergbe egy 1956-os műsorral. A csapatban Jocó is benne volt, és útközben a semmiből jött az ötlettel, hogy „na, most végzős vagy, mehetsz színire”. Nem is tudtam hova tenni, már rég elfelejtettem. Aztán azt gondoltam, miért ne? 21 éves vagyok, még bármit csinálhatok. Onnantól elkezdett érni bennem a gondolat.  

    Félelemkeresők / Fotó: Rab Zoltan

    Dóra (egyetemi osztálytársa, Szederjesi Teodóra. A szerk.) mesélte egyszer, hogy a felvételin nagyon laza és magabiztos voltál, széles mosollyal jöttél ki és annyit mondtál neki: „csak lazán, faszán, de igazán.” 

    – A színjátszó körben ez volt a közös mondatunk előadások előtt. Nagyon mélyen bennem maradt, így mentem el felvételizni is. Sok felvételiző úgy áll hozzá, hogy ezen múlik az élete, van bennük egy kényszer, hogy minél többet megmutassanak magukból. Én is izgultam, bennem is volt bizonyos fokú teljesítménykényszer, de hiányzott az a görcs. Volt egy szakma a kezemben, ha nem sikerül a felvételim, hát megy tovább az élet. Most sem érzem azt, hogy minél többet kellene megmutatnom magamból. Ennyi vagyok, itt tartok. És persze egy szerep megalkotásához ez nem elég, nem is ragadok le ennél, nagyon hálás vagyok, ha egy rendező többet akar kihozni belőlem.

    Mi volt az első nagy kihívás az egyetemen? 

    – Másodéves vizsgaelőadásunk volt a Cseresznyéskert, és Harsi (Harsányi Zsolt osztályvezető színésztanár. A szerk.) adott annyi szabad kezet nekünk, hogy leírhattuk, melyik szerepet szeretnénk választani. Firsz karaktere lógott a levegőben, mert ki akarná Firszt játszani másodéven? Egy 87 éves öregember, szolgáló, nincs is olyan sok jelenete, és fiú is kevés volt az osztályban (5 fiú és 6 lány. A szerk.). Engem elkezdett izgatni ez a karakter, mert kívül esik a történéseken, de mégis benne van, ő valamilyen szempontból a cseresznyéskert megszemélyesítése. Nem akartam öreget játszani, inkább egy szellemszerű lényt szerettem volna, aki folyton jelen van, mégsem veszik igazán figyelembe. Kezdetben tényleg férfinak öltöztem, pantallóba és fehér ingbe. Nem tetszett. Próbáltam mozdulatlannak megcsinálni, de úgy teljesen meghalt a szerep. Egy adott ponton a tengerimalacomat is bevittem, hogy Firsznél ott lesz folyamatosan, de végül nem tettük ki Gombóckát ennek a stressznek. Aztán kitaláltam ezt az óriási, soha nem látott ötletet… hogy teljesen hófehér legyen a megjelenése. Fehérre volt festve a hajam meg az arcom, de még mindig azt éreztem, hogy valami hiányzik. Eszembe jutott, hogy a diákszínjátszós éveim alatt használtunk csirizmaszkot, úgyhogy minden előadás előtt fél órán keresztül rétegeltem az arcomra a lisztet és a vizet, míg egy félujjnyi kemény maszk nem lett belőle, ami, hogyha mozgattam alatta az arcom, megrepedezett és konkrétan csiriz-ráncaim lettek. Ez adott egy fura hatást az egész karakternek. Lemosni meg kínszenvedés volt.

    Félelemkeresők / Fotó: Rab Zoltán

    Üldöztek utána a férfi szerepek?

    – A Cseresznyéskert után megcsináltuk Akaukázusi krétakört, ekkor már vicc volt, hogy megint férfi szerepet osztanak rám. Sauvát kaptam, a rendőrt, azt hiszem, ez is a fiúhiányból fakadt. Ezúttal is eldöntöttem, hogy nem fogok férfit játszani, így lett belőle nagyon maszkulin nő. De voltam anyós és parasztasszony is, azokat kesztyű szerepeknek érzem, mert az valahogy mélyen belülről fakad esetemben, hogy parasztasszonyként betotyogok és ordítok kettőt. Nem ragadtak rám a maszkulin szerepek. Kihívásként éltem meg, nagyon sokat tanultam a próbafolyamatok alatt magamról is és a karakterépítésről is. Mesterin Balázs Zoltán megrendezte velünk a Félelemkeresőket, ami abban is különbözött az addigi tapasztalatainktól, hogy nem volt karakterépítés. Ki akart mozdítani minket abból, hogy beleragadjunk egy szerepbe. Egyszer azt kérdezte tőlem, hogy miért kell mindig a húsvéti tojás legyek? Kicsi alacsonyka termetemből és a humorérzékemből adódóan valahogy mindig a vicces szerepecske talál meg engem. Bemegyek, „hahaha, húsvéti tojás vagyok”, jót kacagnak rajtam. Úgyhogy tessék, most legyél nő, mondta, és rám adott egy fekete tüllruhát, magassarkút. Abban erősített meg, hogy bennem minden megvan. Most azt érzem, hogy ha választhatnék egy olyan szerepet, ami nagy kihívás lenne a számomra, akkor az egy olyan női karakter lenne, aki a nőiességével ér el valamit. Egy echte női szerep. 

    Hogy élted meg a művészeti egyetem világát? Miben különbözik a színis élete az orvosisétól?

    – Hát nagyon sokban. Nekem az alapképzés évei voltak a legjobbak. Az orvosin nem volt ilyen nagy közösségi élet. Napközben volt 5 órám maximum, bementem, ott voltam, lejárt, hazamentem, volt egy baráti köröm, akik nem az osztálytársaim voltak. Az egy másfajta élet volt, másról szólt. Egyetemi élet volt, de nem egyetemen belül. Aztán a színi olyan volt, mintha valami más világba csöppentem volna. Nehéz is volt beleszokni a programba, vagyis abba, hogy nincs is program. Nem úgy van, hogy 3-kor végzek és vége, itt nincs vége. Reggel 10-től este 10-ig csinálod, aztán este 10 után is azokkal az emberekkel vagy, csak valahol máshol. Nagyon sokat tanultam az osztálytársaimtól. Én kisvárosban nőttem fel és alapvetően nyitott személyiség voltam már akkor is, de nem annyira, vagy nem úgy, mint például Milla (Kovács Kata Milla. A szerk.), aki Pestről jött és teljesen másképp szocializálódott. Tőle rengeteget tanultam arról, hogy mit jelent nyitottabbnak lenni az emberekre. Meg kell tanulnod együtt létezni és élni 11 másik emberrel: együtt enni, együtt lélegezni, egymás előtt öltözni, vetkőzni. Az intim tered teljesen átalakul, sokkal jobban kitolódik. Egy idő után minden porcikájukat, gondolatukat ismered, tudod hogy kezeld őket, a konfliktushelyzeteket, tudod milyen, ha részegek, ők is tudják milyen, ha te az vagy. Nagyon bensőséges lett a viszony köztünk. Ezt az életmódot, ha nem vagy benne, nem érted. Érezned, tapasztalnod kell.

    Két úr szolgája / Fotó: Tuchilus Alex

    Ez a nagyon pezsgő élet folytatódott a mesterin is? 

    – Mesterin kicsit átszerveződött az osztály, hárman elszerződtek Temesvárra, ami nekem nem volt könnyű. Jött a december, covid volt, és nekem már a depresszió falta fel az agysejtjeimet, hogy valamit mégiscsak kéne csinálni. Ekkor megláttam egy pályázatot, pályáztam, megnyertem és Millával elkezdtünk dolgozni. Szabó Magda Az őz című regényét választottuk, rendezőnek pedig egy másik osztálytársunkat, Becsey-Imreh Noémit kértük fel, aki rendező szakot is végzett. A dramatizálásban Leo (Purosz Leonidasz, drámaírói mesterszakos hallgató. A szerk.) segített. Időközben lett egy szuper zeneszerzőnk is, Szászi Petra. A zene szerintem az egyik legerősebb része ennek az előadásnak. Annyira közös volt a munka, hogy amikor megkaptuk a szöveget, Millával mind a ketten megtanultuk az egészet, és így volt egy jó alapunk az improvizálásokhoz, végül ezekből állt össze az előadás. A jövőben sem akarjuk elengedni, szeretnénk az osztálytermünk helyett színházban játszani és technikailag tökéletesíteni. Ez a miénk, teljes mértékben a saját erőnkből lett, minden utánajárással együtt, a jogdíjtól elkezdve a mindenféle problémák megoldásáig. 

    Említetted, hogy nagyon nehéz volt neked, amikor hárman az osztályból elmentek Temesvárra. Te miért nem mentél? 

    – Nagyon sokat gondolkoztam, de szerintem az élet is úgy akarta, hogy ne menjek. Felhívott Lehel (Barti Lehel-András. A szerk.) hogy ők döntöttek, mennek Temesvárra versenyvizsgázni, szedjem én is a cókmókomat. Akkor mondtam ki, hogy nem megyek. De utolsó percig nem voltam biztos ebben. Mert azért itt egy lehetőség, ezt nem hagyhatom ki, de közben lett egy jó kis vesekrízisem. Tudtam, hogy amíg én azt ki nem kúrálom, nem fogok tudni elmenni sehova. Ezzel el is dőlt a dolog. Végülis a szívem első perctől azt mondta, hogy nem akarok odamenni. Az agyam pedig azt, hogy „Úristen, ez az első nagy lehetőség, versenyvizsgát hirdettek, arra el kell menni. Olyan nincs, hogy nem megyek el. Ez azt jelenti, hogy eldobok magamtól lehetőségeket”. Ez a két dolog feszült bennem egymásnak. Aztán utólag persze sokáig bántam, főleg amikor ott voltam. Sokat látogattam Leheléket. Szerelmes lettem a városba és nagyon sokáig ettem magam, hogy miért nem mentem el arra a versenyvizsgára, nekem is ott kellene most lennem. Na! Aztán megtalált más lehetőség. 

    Love me / Fotó: Esti Norbert

    Most a szülővárosodban játszol. Hogy éled meg fiatal színészként a kisvárosi életet? 

    – Ezen is elég sokat gondolkoztam. Hogy akarok-e egyáltalán hazamenni a szülővárosomba, a legkisebb erdélyi színházhoz, amelyiknek még társulata sincs igazából. Több mint egy éve vagyok ott, ez idő alatt viszonylag sok rendezővel dolgozhattam, kipróbálhattam magam több műfajban, egész jó feladatok találnak meg. Ez is egy állomás, valószínűleg nem ott fogok megöregedni, de egyébként ki tudja? Ha színháznál dolgozhatok, az önmagában áldás. Persze megvannak a hátulütői: kicsi színház, kevesen vagyunk, néha van ügyelő, néha nincs, néha vannak technikusok, néha nincsenek, felmondanak emberek. De számomra nem volt semmi új a nap alatt. Nekem nem voltak nagy elvárásaim, hogy legyen fodrászom, sminkesem, öltöztetőm előadás előtt, vagy legyen óriási nagy fizetésem. Nem úgy fogom fel ezt a helyzetet, hogy otthon vagyok és nem történik semmi, nincs élet, hanem próbálom valahogy fellendíteni a várost. Egy kicsit „küldetésemnek” érzem, hogy ha hazamentem, akkor történjen valami. Szerencsére egyre több fiatal jön haza. Az kicsit szomorúsággal tölt el, amikor egy társaságban lenézően azt mondják, hogy Kézdin „nincs is színház”. Ilyenkor kevesebbnek kellene éreznem magam azért, mert én csak Kézdin vagyok. Holott sokkal változatosabb szerepek találnak meg, mint ha egy nagyobb kőszínháznál statisztálnék. Jó lenne, ha nem lennének ilyen általánosítások, hogy akkor vagy jó színész, ha X színháznál dolgozol. 

    A legutóbbi próbafolyamatod a Love me volt, amelyről akkor nem igazán meséltél. Nem szerettétek?

    – Azt sem tudtuk, hogy benne lesz az évadban. A próbafolyamat alatt együtt laktunk hárman én, Lehel és Árpi (Tóth Árpád, rendező. A szerk.). Reggel együtt kávéztunk, bementünk a színházba, együtt próbáltunk, hazamentünk, együtt ebédeltünk. Egy adott ponton már azt éreztem, hogy ha még egy órán keresztül néznem kell valamelyikük fejét, megbolondulok. Így utólag örvendek, hogy megszületett ez az előadás, de az igaz, hogy nem szerettük próbálni. Legfőképp azért, mert nagyon fáradtak voltunk, nekem közben előadásaim voltak, folyamatosan dolgoztam. Egy ideig nem is hittünk benne. Szerintem akkor kezdett el működni, amikor elengedtünk mindenféle prekoncepciót, és azt mondtuk, lesz, ami lesz, higgyünk benne, hiszen mi egyetem óta jól működünk Lehellel a színpadon, szeretünk egymással dolgozni. De nem igazán tudom megfogalmazni, hogy konkrétan mikor győződtünk meg erről teljesen, talán akkor, amikor beültek páran megnézni, és jó véleménnyel voltak róla. Az adott egy löketet, hogy ez lehet tényleg működik. Az előadásban én vagyok A nő, nem a „nagy nő” éppen, de azért sokszor problémát okozott, hogy nem vagyok 1,80 cm nádszál kisasszony. Több szöveg és megzenésített versek szolgálnak az előadás alapjául, amely a Tinderes társkeresés keserűségeiről, magányáról, viszontagságairól szól. Online pötyögés közben nagyon jól tudod érezni magad valakivel, aztán az első találkán nem történik semmi, mert már valamilyen szinten ismeritek egymást, de igazából mégse. A közönség nagyon szerette, főleg a fiatalok. Előadás után mondták, hogy teljesen ezt élik, pontosan így van a mindennapokban is. Olyan helyzeteket mutattunk meg, amelyek nagyon életszerűek. Az előadás interaktív, én például megkérdezem a nőket, hogy mitől férfi egy férfi. Jó helyzetekbe hoztak minket, minden előadáson mást és mást mondtak. 

    Az Őz / Fotó: Molnár Csaba

    Az egyetem óta kipróbáltad már magad mesejátékban és commedia dell’arte előadásban is. A humor mindkét műfajban intenzíven benne van. 

    – Ahogy a színházhoz kerültem, az első nagyobb szerepem mesejátékban volt. A kétbalkezes varázslóban (Békés Pál) voltam Éliás Tóbiás. Teljesen más gyerekeknek játszani. Nagyon könnyed az egész, mintha egy kis felhő lenne. Szeretettel játszom azt, nem kell belehalnom, nem erőltetek semmit, csak úgy jön. Egy adott ponton elkezdtem figyelni a gyerekek reakcióit, hogy mit találnak viccesnek, és elkezdtem úgy játszani, hogy a karakteremnek is az a szórakoztató, mint a gyerekeknek, ezáltal nagyon sokszor kacagtam együtt én is a gyerekekkel. Mesejátékban játszani kincs, minden alkalom egy felemelő kis csoda. Ajándék a színésznek. A Két úr szolgájában pedig a naiva szerepét kaptam, ez volt az első alkalom, hogy ilyen karaktert próbálhattam ki. Ebben a műfajban a humor elengedhetetlen, és szerencsére senkiből nem is hiányzott ebben a vegyes társaságban, a próbafolyamat alatt is végig jelen volt. Mindenki hozta a saját hülyeségeit az improvizálások során, egy része benne is marad az előadásban.

    Cseresznyéskert / Fotó: Cristina Gânj

    Milyen színházi rendezőkkel dolgozni? Más, mint az egyetemi tanárokkal?

     – Én most minden rendezőre nagyon kíváncsi vagyok, arra, hogy milyen ember, hogyan dolgozik. Az egyetemi tanárok feladatai pedagógiai értékkel bírnak. A legkisebb szerepből is kihozzuk a maximálisat és annak a dupláját. A színházban ez más, mert a rendezőnek ez nem feltétlenül feladata. Balázs Zoli például úgy jött hozzánk, mint meghívott rendező, de közben egy kicsit tanár is volt, mert a legeslegtöbbet akarta kihozni belőlünk. Azt, amit tudunk, és azt is, amiről nem is tudtuk, hogy tudjuk. Volt egy olyan kör például, hogy mindenki leírta a különleges képességeit. Én úgy voltam vele, hogy nekem nincs is különleges képességem, még fütyülni sem tudok. És persze mindenkinek kezdtek lassan kiderülni a rejtett tehetségei. Főleg amikor egyre nagyobb hülyeségeket kezdtünk hozni, akkor jöttem rá, hogy igazából én tudok kecskehangot kiadni. Az állathangok egy külön kategória lettek aztán, én például megtanultam struccul, hiúzul, zebrául, oroszlánul, de egy idő után még a vízköpés is különleges képességnek számított. Zolitól nagyon sokat tanultam. Igaz, hogy folyton pörög, nincs megállás, és ezért nagyon nehéz volt a próbafolyamat, de annál tanulságosabb. Ez a produktum, ami lett, az csak egy lenyomata annak a másfél hónapnak, amelyben mi együtt dolgoztunk. Zoli nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ne véleményezzük a színpadon mimikával a saját munkánkat, ne reagáljuk le a hibázásainkat. Nagyon sok időbe telt nekem ezt megtanulni, mindig rámszólt, hogy ne ráncoljam a homlokom, legyen tiszta az arcom. Zolival az első találkozásom egy Cseresznyéskert előadás után volt, megállított a lépcsőn gratulálni, azt mondta, hogy nagyon tetszett, amit csináltam, „csak ráncold kicsit kevesebbet a homlokod”. Most a Félelemkeresők alatt ezt meg is tanultam, és azóta is figyelek erre. Azt is tőle tanultuk, hogy ne legyen mindig bemutatókényszerünk, mert a bemutató nem azt jelenti, hogy vége van a próbafolyamatnak. Ne csak azért próbáljunk, mert aztán be kell mutatni a közönségnek, hogy milyen ügyesek vagyunk. És a tapsrend is egy külön műfaj. Tökmindegy, hogy hogy sikerült az előadás, kimész, mosolyogsz: én ennyi voltam, köszönöm szépen, és meghajolsz. Kacagtunk is rendesen aztán ezen, mert a bemutatónkat leállította pár perc után, egy gyors visszaöltözés és elölről kellett hogy kezdjük. Ezután úgy mentünk ki a tapsrendre, mintha halotti toron lennénk. Azóta erre is figyelek, hogy bárhogy is ment az előadás, a végén ez van: én ma ennyi voltam, köszönöm szépen, mosoly.

    Az Őz / Fotó: Molnár Csaba

    Mi az a kérdés, amit egy interjúban nem szeretsz megválaszolni? 

    – Amikor azt kérdezik, hogy milyen színházat szeretek. Ez nagyon tág és azt érzem, még annyira friss vagyok ebben a szakmában, hogy nem tudok erre a kérdésre érdemben választ adni. Még ki sem próbáltam minden műfajt. Emlékszem, hogy csináltunk Harsival egy felolvasót, a  Scarcity-t, amit nagyon szerettem. Egy lecsúszott családból kitörni vágyó fiú története. Nagyon életszagú volt. Azt hiszem, ezt a vonalat érzem leginkább közel magamhoz, nagyon jól érzem magam bennük színészként. És vannak előadások, amelyek nagyon nagy hatással voltak rám.

    Például melyik?

    – Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi Yvonne, burgundi hercegnőjét még sulis koromban láttam, és még most is pontosan emlékszem rá. Nekem akkor nyílt meg a színház mint fogalom. Addig elképzelhetetlen volt számomra, hogy sárfürdőt lehet csinálni a színpadon. Vagy a Katona József Színház A kaukázusi krétakör című előadása. A végén úgy sírtunk az osztálytársaimmal, mint a záporeső, mindenki. Az valami csoda, hogy ilyen előadást lehet csinálni.

    Az Őz / Fotó: Molnár Csaba

    Mitől lesz egy előadás csoda? 

    – Nem tudom. Valami gondviselés, jól állnak a csillagok. Szerintem senki nem tudja erre a választ, mert ha erre lenne egy recept, akkor mindenki nagyon jó előadásokat csinálna. Egyszerűen valahogy úgy kell összeállnia a dolgoknak. Kell egy nagyon erős rendezői koncepció, ami nagyon jól működik, de ehhez kellenek nagyon jó színészek, akik ezt a koncepciót nagyon jól megcsinálják. Hogyha pedig valamelyik fél nem hisz benne, az azért a sikerből jócskán elvesz.

    Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram