A 100 éve született Pécsi Sándorra emlékezik honlapján az OSZMI. Szebényi Ágnes írását másodközlésben jelentetjük meg. Köszönet érte az OSZMI-nak!

Pécsi Sándor korai halála a XX. századi magyar színháztörténet egyik legtragikusabb eseménye. Különleges alkotóval lett szegényebb színházi életünk. Ádám Ottó, a Madách Színház rendezője így jellemezte legfontosabb alkotótársát. „Egy hős és egy bohóc keveréke. Ritka típus. A legérdekesebb a közönség számára mindig az, hogy különbözik mindattól, amit addig hitt róla. Bohócnak hitte, és lám szenvedélyes szerelmes.”

Pécsi Sándor sárospataki diákként papnak készült, húsvét táján prédikált is. „A szószék volt az első színpadom, ott éltem ki először színészi becsvágyaimat!” – emlékezett ifjúságára. 

Rövid kitérő után a Színművészeti Akadémián találta magát, ahol 1944-ben, nem túl szerencsés történelmi időszakban kapta meg diplomáját. Színészi pályáját vidéki társulatoknál kezdte, majd 1944 végén besorozták katonának. A nyugati frontra irányították, ám nem sokkal ezután megszökött. Amikor a háború véget ért, Miskolcra szerződött. Fontos állomásnak tekintette ezt az időszakot. A vidéki társulat sokféle műfajjal, változatos szerepekkel várta az ifjú és ambiciózus művészeket. Nagyon jó iskolának bizonyult minden kezdő színész számára. 

„Gyötrelmes, küzdelmes, halálosan fárasztó élet volt akkoriban a vidéki színészet, de minden további eredményemnek mégis ez az alapja. Tíz hónap, hetente legalább két premier, összesen negyvennégy szerep” – idézte föl az akkori időket a színész.  

Nyughatatlan természetét, művészi becsvágyát követve 1946 augusztusában a fővárosba utazott, és fölkereste a Művész Színház igazgatóját, Várkonyi Zoltánt, hogy szerződtesse. Az azonnali elutasítás sem tántorította el, rögtönzött jeleneteivel sikerült elkápráztatnia a direktort. Egy darabka ceruzával, amit fogpiszkálóként bevett a szájába, a Liliom Ficsúrját varázsolta elő. Majd ugyanezzel a ceruzával, mint elegáns szipkával Az éjjeli menedékhely Báróját idézte meg. „Csak úgy spriccelt belőle a zsenialitás. Máris irattam alá vele a szerződést” – emlékezett Várkonyi Zoltán.

Így történhetett, hogy 1946. szeptember 20-án már Jean Anouilh Euridike című legendássá vált darabjában játszott, olyan partnerekkel, mint Tolnay Klári, Darvas Iván, Rátkai Márton és Sulyok Mária.  Két évad után, 1948-ban a Madách Színházba került, s ez vált végleges otthonává. E teátrum falai között játszotta el emlékezetes szerepeit. Az 1960-as években a Madách Színház az egyik legrangosabb intézménnyé vált. Horvai István rendező, aki 1951 és 1956 között a Madách igazgatója volt, ekképp méltatta: „A Madách Színház ekkoriban a fénykorát élte, oda kerülni minden színész álma volt.”

Pécsi Sándor a színház egyik meghatározó alakjává vált. Alig volt előadás, amiben ne játszott volna. „Örök életűnek tűnt. Időtlen öregnek. Legtöbbször öregeket is játszott. Sarkadi Imre Szeptember című drámájának hetvenéves paraszthősét 1955-ben ő játszotta az ősbemutatón. Harminchárom éves volt”– emlékezett vissza egykori színésztársa, Fenyő Ervin.

Legendás volt sokoldalúságáról, átalakulóképességéről. Bár Ádám Ottó meglátta benne a karizmatikus hős figuráját, ő saját magát alapvetően vígjátéki alkatnak tartotta: „Jellegzetesen komédiás alkat vagyok. Arlecchino-típus, aki a szabad ég alatt szeretne játszani. Bizonyára nagy hasznomat vették volna a reneszánsz piacokon” – nyilatkozta.

Ugyanakkor vágyott a minél szélsőségesebb érzelmek eljátszására: „Szeretnék azonosulni a legszélsőségesebb határokkal. A legnagyobb érzelmi skálát végigénekelni, megtölteni tartalommal. A pokol tüzétől, egészen a szenvedély Himalájájáig és a líra muzsikájáig eljutni. Minél differenciáltabban és szélsőségesebben megrajzolni az embertípusokat: a császári intellektustól a vérbő olasz kisember alakjáig.” Változatos szerepek követték egymást az évtizedek során.

Mára színháztörténeti jelentőséggel bír, hogy a Madáchba szerződtetése évében partnere lehetett Bajor Gizinek A kertész kutyája című Lope de Vega-vígjátékban. Komikusi vénáját domboríthatta ki a Tristan nevű szolga szerepében, melyet még sok hasonló követett. Életre keltette többek között a Kreml toronyórája című darabban Lenint 1955-ben; Molière leleményes, sziporkázó szolgáját a Scapin furfangjaiban 1959-ben; Gogol A revizor című darabjának Polgármester alakját 1962-ben; Dürrenmatt A nagy Romulus címszerepét 1967-ben; Gorkij Az éjjeli menedékhely Lukáját 1968-ban; Tennessee Williams A vágy villamosa Mitch figuráját 1962-ben; Schiller Ármány és szerelem című előadásának Miller szerepét 1971-ben. Megannyi legendás alakítás. Ám a legnagyobb, a legemlékezetesebb, az életmű legfényesebb ékköve, Eddie Carbone alakjának megformálása Arthur Miller Pillantás a hídról című színművében, 1960-ban. 

Ritka színházi pillanat. Egy színész alkatát meghazudtoló, önmagát legyőzni képes átváltozásának csodájaként emlegették Pécsi alakítását. Eszköztelen, a végletekig visszafogott játéka nagy feltűnést keltett. A rendező, Ádám Ottó elmondta, hogy a darab külföldi előadásaiban Eddie szerepét rendre a csúnya-erős férfitípusra osztották. Ő azonban megtörte ezt a hagyományt: „Ekkor jutott eszembe a furcsa szereposztás, hogy az addig kövérnek, piknikusnak, komikus-kedélyesnek ismert Pécsi Sándorra osztom Eddie Carbonet, ismerve a Pécsi lényében benne lévő szenvedélyes, szerelmes, kemény férfit.”

Ádám Ottó tudta, hogy Pécsi Sándornak nagy utat kell megtennie a szerep kedvéért. A színész nyugtalan természete, dekoncentráltsága épp ellentéte volt Eddie egy tömbből faragott, nehézkes, lassan mozduló alkatának. A próbák során Ádám Ottó nemegyszer ráült Pécsi lábára, vagy lefogta őt, hogy mozdulatlanságra kényszerítve gyakoroltassa vele a jelenetet.

A színész is érezte, mekkora átalakuláson megy keresztül, és hálásan gondolt rendezőjére, aki a kezdetektől bízott benne:  

„Eddie Carbone volt életem egyik legnagyobb győzelme. Hogy miért? Mert önmagamat sikerült legyűrnöm, a magam manírjaitól sikerült megszabadulnom. Persze mindezt főként Ádám Ottó rendezői segítségének köszönhetem leginkább. Én ugyanis afféle higanyember vagyok, és sokkal könnyebb feladat számomra, ha olyan figurát kell megformálnom, aki folytonosan izeg-mozog, lármás, robbanó temperamentumú” – vallotta. 

Tolnay Klári elbeszéléséből tudjuk, hogy Pécsi Sándor érdekes módszerrel, mindig kívülről befelé haladt a megformálandó karakter megismerésében. Amint megkapta a szerepet, az ábrázolandó figurát rögtön lerajzolta, több változatban. Parókát, bajuszt vagy szakállt, de még könnycseppet is vázolt, ha arra volt szükség. A külsőségektől vezetett útja a szerep lelke felé.  

Legendás volt Pécsi Sándor otthona, sokirányú gyűjtőszenvedélyének tárháza. Kíváncsi alaptermészetű lévén állandóan régi korok emlékei után kutatott, és tárgyakat gyűjtött, legyen az latin nyelvű biblia a 17. századból, kelta díszkard, erdélyi kéküveg, régi céhmesterek ónkupái vagy épp színházi szakkönyvek tucatjai. Nemegyszer használta előadások kelléktárgyaként az otthoni kincsek némelyikét. Olthatatlan tudásszomja ifjúkorától haláláig állandó önművelésre ösztönözte.

Lehetséges, hogy nem volt tudatában annak, milyen sokoldalú művésznek látta a világ? Egy ízben így nyilatkozott: „Nem vagyok igénytelen. De sohasem esem kétségbe, ha egy feladatot csak közepesen sikerül megoldanom. Nézzen rám. Ez az arc, ez a száj, ez az orr, ez az alkat nem lehet alkalmas mindenfajta karakter ábrázolására. A mi szerszámunk a testünk. A szerszámok pedig különbözők. Egy kalapáccsal például nem lehet fát vágni vagy gyalulni. Ha pályámon csak négy-öt szerepet sikerül úgy eljátszanom, ahogyan másnak nem sikerült volna: már érdemes volt kitanulni a szakmát.” A művészi életút felénél tartva új színnel gazdagodhatott volna életműve. A Madách Színház 1972 késő őszén Shakespeare IV. Henrik című darabjának bemutatójára készült. Pécsi Sándor Falstaff szerepét próbálta. Hirtelen halálával az előadás meghiúsult. Ádám Ottó az alábbi szavakkal indokolta döntését: „Shakespeare IV. Henrikje Pécsi Sándor nélkül értelmetlenné vált.” Vannak pótolhatatlan művészek. Pécsi Sándor ezek közül való volt. Emlékét megőrizzük. 

Írta: Szebényi Ágnes / OSZMI