Egy nép lelkének a legtisztább és legmélyebb tükre a mese – vallja a Karinthy Színház Mesemondó-fesztiváljának házigazdája, Berecz András. A Nemzeti Színház társulatának tagja, a Kossuth-díjas ének- és mesemondó azt is elárulja, miért stand up ez a műfaj, de nem commedy.

– Megértjük-e majd az anyanyelvükön mesélő, Görögországból, Észtországból és Skóciából érkező vendégek előadását?

– Felkészült szinkrontolmácsokat hívtunk, de természetesen szükség lesz a közönség türelmére is, hiszen így kétszer hangzik el ugyanaz a szöveg. Fontos, hogy az anyanyelvükön meséljenek az előadók. A mese, a néplélek lényegének megértéséhez szükség van olyan leírhatatlan apróságokra, finom kifejezőeszközökre, mint az anyanyelv muzsikája, a beszéd dallama, ritmusa, a szavakhoz, mondatokhoz igazodó mozdulatok, gesztusok. Hallottam én már perui indiánt angolul mesélni, és döbbentem néztem, ahogy az amerikai filmekből ismert közhelyes gesztusok, szokásos hangsúlyok magukkal rántják az eredeti történetet.

– Erre a fesztiválra hogy történt a vendégek kiválasztása?

– Tom Muir Skóciából érkezik hozzánk. Őt a Karinthy Színház vezetői javasolták, mert hallottak arról a mesemondó-fesztiválról, melyet a lakhelyén, az Orkney-szigeteken szervez ottani kollégáival. A Talemaidnes tagjait, a három görög hölgyet talán már tíz éve ismerem. Nagy élmény volt számomra, amikor először láttam, hallottam őket, ahogy szinte egymás szavába vágva, egymáshoz csatlakozva mondják a gyönyörű meséiket a mitológiától kezdve a mai történetekig. Az észt mesemondó, Piret Päär szintén régi barátom, vele is szerepeltünk már együtt.

– A program szerint két önálló előadása is lesz a mostani fesztiválon. Ezek korábbi összeállítások vagy erre az alkalomra készülnek?

– Nem készülök új összeállítással, de mindenképpen más lesz, mint bármelyik korábbi műsorom. Nyilván szeretnék valamiképpen kapcsolódni a vendégek előadásaihoz, megerősíteni vagy éppen ellenpontozni az általuk megfogalmazott gondolatokat.

– Milyen közönségre számít?

– Elsősorban felnőtteknek szóló előadásaink lesznek. Bárkit szívesen látunk, aki szereti a meséket. Természetesen számítunk a szakmabeliek érdeklődésére. Így tudunk majd beszélgetni a mesemondás népszerűségéről, jelenlegi helyzetéről, hazai és nemzetközi sikerekről.

– Gondolom, egy mesemondó a saját hazájában a legsikeresebb! Hogy tapasztalja?

– Semmi okom a panaszra. Mindig megtelnek a nagytermek az itthoni előadásaimon. De hívnak külföldre is, és nemcsak magyarok lakta vidékekre. Sokat szerepeltem Észtországban is. Nemrégiben pedig elkezdődött egy japán vendégszereplés előkészítése, és a tervek szerint japán nyelven is megjelennek a meséim. Watanabe Kaoru, a Károli Gáspár Református Egyetem tanárnője vállalta a fordítást. Az ő ötlete volt, hogy a Magyarországon élő japánok számára a népmeséken keresztül alapozzuk meg a magyar kultúra megismerését.  Ennek köszönhetően egy kis cukrászdában rendszeresen találkozunk az itt élő japánokkal. Nagyon élvezem, hogy mesélhetek nekik, és látom, értik a mondandóm lényegét.

– Ahhoz mit szól, ha népi stand uposnak nevezik?

– Olykor azt mondják, amit csinálok, olyan, mint a stand up comedy. Én meg azt mondom, legfeljebb a stand up olyan, mint ez. Erről jut eszembe, a pattogatott kukorica és a popcorn esete. Valaki kitalálta, hogy pattogatott kukoricát árul a mozi előcsarnokában, de először nem vették az emberek. Aztán egy piáros azt javasolta, legyen a zacskón amerikai zászló, és írják rá, hogy popcorn. Erre aztán beindyult az üzlet. Pedig a lényeg mit sem változott.

Szerző: Filip Gabriella

A cikk eredetileg a Nemzeti Magazin X. évfolyamának 8. számában jelent meg.