András 32 éves, az L1 Egyesület tagja. Amikor névjegyéről érdeklődöm, kiderül, hogy van valahol, de András jellemzése szerint „még csak egy konyhai verzió”, az igazinak most készül a logója. Az áll rajta, hogy „performing artist / dancer / choreographer” és a szokásos elérhetőségek. Az már nincs a névjegyen, pedig fontos, hogy egy másfél éves kislány édesapja. 

Érdemes beszélgetnünk a gyermekkorodról?

A Magyar Divat és Sporttánc Szövetség táncversenyein elég korán eredményeket értem el, egy idő után nemzetközi szinten is. Nagyon hálás vagyok szüleimnek, hogy mindenben támogattak, ahogy csak tudtak. Évekkel később ismertem meg a hiphop szubkultúra igazi kontextusát, az eredeti urban dance stílusokat és kialakulásuk történetét, amikor a Picool Hip Hop Sportegyesülethez, majd az Urban Dance Team Hungary-hez szegődtem.   

Középiskolába már Debrecenbe jártál?

Sokkal messzebb. Az ország másik felébe, a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba mentem, ami egyfajta családi tradíció is volt nálunk, hiszen apukám, bátyám és nagybátyám is oda járt. Művészeti ambícióm és alkotómunkám a gimnáziumi években kezdődött azáltal, hogy érdeklődésem egyre jobban a művészetek felé irányult és egy irodalomszakkör keretében megismerkedtem a kortárstánccal. Ez az érdeklődés autodidakta alkotómunkát indított el Bazsinka Mihály szaxofonos iskolatársammal együttműködve, amiben fő irányadó szempont a párbeszéd és a közös gondolkodás volt. Első munkáink – a Mozdulatok és szaxofonhangok című táncfilm és a Kör-háromszög sikere– ami a 2007-es SzólóDuó Nemzetközi Táncfesztiválon díjat nyert – indított el a professzionális út irányába. Meghívást kaptam a prágai Duncan Centre-be, onnan a rotterdami táncakadémiára mentem, de végül Brüszelben kötöttem ki és ott végeztem 2014-ben a P.A.R.T.S.-on (Performing Arts Research and Training Studios).

Mikor és hogyan lettél az L1 Egyesület rezidense?

2019-ben. Akkor volt a „Mysterium Cosmographicum” című előadásom bemutatója, és ez az az előadás, amelyet az L1 Egyesület jóvoltából idén is láthat majd a közönség. A projektnek része volt két L1-tag is, Ladjánszi Márta mentoromként, Varga Zsolt pedig zenészként. A kapcsolatunk onnan ered, hogy 2007-ben a SzólóDuó Fesztiválon felfigyeltek rám és azóta nyomon követték pályám alakulását. További fesztiválokon találkoztunk, majd amikor tanulmányaim után visszatértem Magyarországra és a Mozdulatművészek Házában (MOHA) az „Elemek” című szólómon dolgoztam – amely  a Mysterium Cosmographicumnak az előzménye volt – már felmerült bennem, hogy L1-rezidensnek jelentkezzek. Majd 2020-tól taggá is váltam.

Erről az előadásról még csak felvételt láttam, de izgalmas volt nézni, milyen örömmel csatlakozott hozzád a közönség, és a végére szinte mindenki táncolni kezdett. 

Ennek az előadásnak van covidos változata is amúgy: 30 fős limittel és maszkban, de még ott is létrejött a kapcsolódás a közönséggel. Van az eredetiben egy szép jelenet, amikor egy nézőt arra kérek, hogy felsegítsen a földről, ő támogatóan felém nyújtja a kezét… és ez még a covidos verzióban is létrejött, amikor a távolból érintés nélkül segített egy néző a kéznyújtással. 

Mi történik, ha a közönség nem ennyire együttműködő? 

A felkészülés során olyan meghívott „teszt” nézőkkel is találkoztunk, akik passzívak maradtak. Ez benne van a pakliban, ez sem tragédia, attól az még lehet jó előadás. Azt a tanulságot vontam le belőle, hogy nem szabad elvárásokat megfogalmaznom. Úgy kell hozzá állnom, hogy az is oké, ha nem reagálnak úgy, nem állnak fel vagy nem csatlakoznak.

De nem szabad arra ráfeszülnöm, azon paráznom, hogy mennyien csatlakoznak hozzám, hiszen olyan nézőtől is kaptam nagyon pozitív visszajelzést, aki épp nem érezte úgy, hogy megmozduljon, de nagyon élvezte és jelenlétével mégis támogatta azt, amit csináltunk. Passzívnak maradni nem is könnyű egyébbként, hisz Szatmári György és Varga Zsolt olyan inspiráló, csábító zenét játszanak, hogy szinte beszippantja a nézőket az örömteli, közös, szabad táncba. A ritmus lüktetése mindenkit megmozgat – akármilyen intenzitással is – és rituálénk teret biztosít általa emberi lényünk egyik alapvető vágyának a megélésére, az egymással való önfeledt kapcsolódásra. 

Mysterium Cosmographicum. Miért ezt a címet adtad az előadásnak? 

Hm… azt hiszem, sokat tudnék erről beszélni és egyúttal a kulisszatitkokat is elárulnám, de Farkas Kristóf kritikus, aki szintén L1-tag, elég jól rátapintott ennek a kérdésnek a megválaszolására írásában, amit aligha tudnék jobban megfogalmazni. Hadd idézzem szó szerint: „Déri András Mysterium Cosmographicuma, bár első ránézésre Kepler azonos című művét idézi, azon jóval túlmutat, pontosabban a mélyére hatol. Míg a német csillagász korának hat ismert bolygóját egy hierarchikus isteni rend, a geometria szerint egymásba illesztette, addig ő az emberben található kozmosz után kutat. Esetében a minket körülvevő világ(rend) belső kivetülése felől/felé közelít, ahol a négy alkotóelemen kívül, mint tűz-víz-föld-levegő (amiket mozgás minőségében nem megjelenít, hanem engedi magát általuk megformálni), ötödikként nem mást jelöl meg, mint minket, többieket. Az elrendeződés, a mindenség egyenrangú: köztünk van, létezik, táncol, rezgéseinket felvéve, azokra reagálva alakítja ki saját „pályáját” és mint rugalmas planéta ír le nem szabályos köröket, hiszen nem fizikai állandók határozzák meg, hanem mi hatunk rá. Ez a megközelítés nem csak egy romantikus, holisztikus irodalom- és filozófiai szemléletet tükröz, hanem a téma megválasztásával végre fizikai síkon, egy poszteinsteini rendszerben is képes elhelyezni azt. Déri András Mysterium Cosmographicuma nem (csak) egy újabb tanúságtétel a minden-mindennel-való-összekötöttség mellett, hanem (végre) egy létező modellnek a felismerése, amit ars poeticájává tesz.”

Vagyis Kepler a kiindulópont?

A cím Kepler azonos című elméletéből inspirálódott, ami a naprendszer és a platóni testek között egy misztikus összefüggést feltételez. Elmélete szerint a naprendszer akkor ismert bolygóinak pályái, egymástól való távolságuk, olyan arányban helyezkednek el a nap körül, mint ahogy a platóni testek geometriai formái egymásba illeszthetőek. A platóni testek olyan háromdimenziós geometria formák, amelyeknek minden oldala ugyanolyan – páldául a tetraédert négy háromszög  vagy a kockát hat négyzet alkotja. Ezek a formák  nekünk már az „Elemek” című előadásban is inspirációt jelentettek, hiszen az öt platóni testet az öt elemmel párosították már az ókorban (tetraéder – tűz, kocka – föld, ikozaéder – víz, oktaéder – levegő, dodekaéder – éter). Az MC folytatta az Elemek tematikáját, de teljesen más megközelítésből, Kepler kozmologikus elméletével párhuzamot vonva – miszerint Isten terve a legelemibb geometriai formákon keresztül struktúrálja az univerzumot – azt egy rituáléba formáljuk. Nagyon leegyszerűsítve a rituáléval a kozmosznak (isteni rend) a káoszban történő keresésére törekszünk, ami által megéljük az egymással való önfeledt kapcsolódást. 

Hűha! Néző legyen a talpán, aki ezt azonnal érteni fogja. És mit kezdesz azzal a Juliska nénivel, aki sose tanult ilyeneket, hanem csak eljön és tetszik neki az előadás? Fontos-e, hogy rájöjjön, mi lehetett az alkotói szándék?

Mindaz, hogy mi egy táncelőadás létrehozása során mi mindenről töprengünk, mi adja az előadás keretének, témájának, anyagainak, szerkezetének inspirációját (a kulisszatitkokat),  nem kell ismernie vagy értenie a nézőnek. Sőt, egyáltalán nem is fontos, hisz pont arra vagyunk kíváncsiak, hogy az, amit csinálunk – a rituálé – az mit vált ki a nézőből tapasztalati szinten, nem pedig intellektuálisan. Maradva Juliska néni példájánál, ha egyszerűen csak jelen van, és kivált benne bármilyen érzést, aktív vagy passzív részvételt, vagy csak pusztán élvezi az előadást, akkor már elértük a célunkat. 

Milyen számodra az ideális néző? Mennyire legyen felkészült? 

Úgy gondolom, nincsen ideális néző. Pontosabban legyen a nézőnek is szabadsága ahhoz, hogy elvárások nélkül élje meg, amit lát. Egy fontos elvárásom van, hogy jöjjön el és nézze meg az előadást. Minél nyitottabban érkezik, annál jobb, hiszen egy nem szokványos tapasztalásra invitálom a nézőket. Lehet, hogy van az előadásnak egy intellektuális oldala, lehet, hogy komoly gondolatok húzódnak mögötte, de mi azáltal az ismeretlent és a jelent kutatjuk. Ahol improvizatív az előadás, esetleg interakció van, ott az a legfontosabb, hogy jöjjön létre valami izgalmas a jelenben. Ha a kapcsolódás létrejön az előadók és a nézők között, az már attól izgalmas, hogy ott vagyunk benne. A nézőnek nem kell felismernie a mögöttes filozófiai gondolatokat, már az teljes értékű élmény, ha örülünk a közös táncnak. 

Kinek ajánlanád az előadásodat? Aki eljön, mire számítson? 

Nem lehet sablonos választ adni, nincs két egyforma néző. Nincs egy meghatározott és elképzelt célközönségnek szánt promóciós szövegem.

Kinek mi a motivációja? Kedveli az interaktív mozzanatokat vagy szorong tőle? Szívesen kerül a rivaldafénybe vagy a sötétből szeret kukucskálni? Ezekre mind lesz lehetősége a nézőnek, kedve szerint. Lesz, akit egy kortárstánc előadás kontextusába helyezett bulira hívok, és lesz, akit csak aktív szemlélődésre. 

Miben segít neked az L1 Egyesület? 

Például ennek a produkciónak a pénzügyi, promóciós, de teljes körű lebonyolításában is. Ladjánszki Márta a mentora az előadásnak, az ő külső meglátásai nagyon sokat segítettek a darab alakulásában, az alkotó társaimmal való együttműködésben, nem beszélve a nyílt próbák, munkabemutatók, előadások utáni beszélgetések moderálásában, nézői visszajelző kérdőívek összeállításában. Varga Zsolt, L1-tag, az egyesület elnöke, zenei közreműködőként, alkotótársként segíti a produkciót. Az előadás pénzügyi hátterének megteremtésében is  nagyon nagy szerepe van az egyesületnek. Éppen most, a következő tervezett produkcióm pályázatának beadásában is segít. És nem utolsó sorban az egyesületi tagokkal különféle módon támogatjuk egymást, részt veszünk egymás eseményein, közös dupla estéket szervezünk – Veres Flórával már kétszer is volt közös estünk –, besegítünk egymás produkciós feladataiba olykor, visszajelzésekkel, közös projektekkel, élményekkel, turnékhoz kapcsolati tőkével támogatjuk egymást.   

Kizárólag kortárstáncból meg lehet élni? 

Sok művész keres magának egyéb megélhetési formát. Mondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert 2017 óta projektszerűen dolgozom a bonni székhelyű német Cocoon Dance társulatnak is, ami azóta anyagilag gyakorlatilag stabilizált. Bár most, a járvány idején, amikor nem tudunk turnékra utazni,  ez is megkérdőjeleződött. Normál esetben egy művészi munka, produkció ugyanolyan menedzsmentet igényel, mint bármi más az élet bármilyen területén. És a megélhetés is igazából ezen múlik, viszont a menedzselés egy teljesen más szakma mint a koreografálás. Külön embert is igényelne. Egyszer talán eljön az az idő, amikor ebben az egészben egy menedszer lesz a segítségemre. Addig is próbálom magamból kihozni e téren a legjobbat, de van még mit tanulnom.   

( – odorik – )