Idén a Színikritikusok díja három kategóriájában is jelölést kapott tatabányai Jászai Mari Színház társulatának tagjai rendezik és adják elő a Színházi Kritikusok Céhének díjátadó gáláját. Az eseményre, amelyre a szervezők minden színházkedvelőt szeretettel várnak (jegyvásárlás itt) szeptember 17-én, vasárnap 19 órakor kerül sor a budapesti Katona József Színház épületében. A gáláról, a díjról, a színikritikáról és a szakmáról a Jászai Mari Színház igazgatójával, Crespo Rodrigóval beszélgettünk.
Színészként, színházigazgatóként milyen a viszonya a színikritikával?
Ambivalens. De szögezzük le: a kritika fontos. Mindenki, aki művészettel foglalkozik vagy bármit is alkot, pozitívan viszonyul az értő hozzászóláshoz, elemző kritikához, még akkor is, ha vannak benne fájóbb részek. Ha ez a megfelelő keretek között marad, nem bántó, nem valami mögöttes indok miatt alkot véleményt valaki, a kritika fontos dolog. Hozzáteszem, az én viszonyom is változott a kritikához az elmúlt bő két évtized alatt. Amikor elkezdtem a pályámat a Madách Színházban, azt mondták, ne olvassunk kritikát – igaz, a Madáchról nem is nagyon írtak, jót legalábbis biztos nem. Aztán amikor igazgató lettem, más szempontból kezdtem közelíteni a kritikához, és fontossá vált számomra is.
Az igazgatásom első éveiben még kevés figyelem irányult ránk, de utólag azt mondom, nem baj: idő kellett ahhoz, hogy megerősödjünk, és hogy olyan előadások szülessenek, amikről talán érdemesebb írni. Örülök, hogy ezekkel már többet foglalkozik a kritika.
Tisztában vagyok vele, hogy ahogy változik a világunk, változnak a kritikaolvasási szokások és a kritikusi lét is, sokkal nehezebb akár Tatabányára is eljönni. Mégis zavarba jövök, ha a hívásunkra nem érkezik senki. Annak viszont mindig örülök, ha akár hívásra, akár magától ítész jön hozzánk. Így értem az ambivalens viszonyt.
Bár a szeptember 17-i Színikritikusok díja-gála még odébb van, mit lehet már most tudni a díjátadót kísérő előadásról, amelyet a tatabányai társulat ad elő?
Meglepetésként ért bennünket Színházi Kritikusok Céhe felkérése. Nagyszerűnek tartom, hogy a céh úgy gondolta, egy vidéki színház adjon műsort a díjátadások között. Persze örültünk volna, ha az egész gála Tatabányán lesz, ha vendégül láthatjuk a szakmát, a kritikusokat, a díj jelöltjeit és persze a nézőket. De lehet, hogy valóban az a valóság, amit a céh gondol: hogy nem lehet egy estére sem elmozdulni Budapestről. Ha valóban ez is ma még a realitás, reméljük, a félmegoldás idővel egész megoldássá változik majd.
A gáláról azt gondoltuk, ha már minket kértek fel, mutassunk valamit magunkból, azokból az előadásokból, amelyeket 2011 óta bemutattunk Tatabányán. Reményeim szerint sikerült olyan előadásrészleteket választani, amik végigvisznek az egyik díjtól a másikig, utalásokkal tudják felvezetni a következő elismerést: hogy egyetlen példát eláruljak, Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjának az eleje arról szól, milyen nehéz is megírni, elkezdeni egy jó színdarabot, vagy akár egy gálát…
Emellett azt is remélem, jól meg is tudja mutatni magát a társulat. Ez persze nem egy hagyományos értelemben vett előadás, lazább annál, mégis szeretnénk, ha jó értelemben elgondolkodtató jelenetek sorából állna.
Persze, mindenki a díjakra kíváncsi, de nem baj, ha a nézők kapnak valami mást is a szórakozás mellett, és ha ez a valami tartalmas tud lenni. Reméljük, az ott jelenlévők jó hangulatban, de picit magukba is nézve töltik ezt a másfél órát, és a végén úgy távoznának, hogy azt gondolják: akármi is történik, egy szakma van ebben az országban.
Kimondhatjuk, hogy egy szakma van?
Lehet az ellenkezőjét állítani, lehet hátat fordítani egymásnak, de attól ez még így van. Mondhattuk volna mi is azt sértődötten a felkérésre, hogy ha nem a tatabányai Jászai Mari Színházban lesz a gála, akkor köszönjük, de nem kérünk belőle. De mi nem akarunk beállni a sértődöttek sorába, és tovább mélyíteni az árkokat: ebben egyetért az egész társulat. Sokkal fontosabb, hogy megtiszteljük azokat, akiket a díjra jelöltek, hiszen ehhez nyilván óriási teljesítményt kellett létrehozniuk.
Ahogy azt a Színházi Kritikusok Céhe is kommunikálta, a céhtagok dolgoznak a kritikusdíj odaítélése metódusának finomhangolásán. Lehet, hogy még akadnak aránytalanságok, például hogy a vidéki és határon túli társulatok kevésbé esélyesek a díjra, hiszen kevesebb kritikus látja az előadásaikat, és ebben az esetben ők hiába kapnak szavazatot, a matematika miatt ez nem elég a jelöléshez. De látom, hogy ebben történtek változások, és hogy a kritikusok is érzékelik a problémát. Mi ebben partnerek vagyunk, hiszen ez fontos dolog, fontos lehetőség.
Ez egy szűk szakma, elengedhetetlen a partnerség. Ugyanazok az emberek járnak mindenhová, itt élünk, együtt a kollégáinkkal, a közönséggel, a kritikus szakmával. Ne hagyományozzunk vélt vagy valós sérelmeket a most felnövő generációra.
Azt kívánom, hogy ők ezt csinálják másképp, és ha vannak sérelmeik, időben beszéljék meg és emelkedjenek felül rajtuk.
Fotók: Sipos Zoltán