Lehoczky Zsuzsa: „Csak ki kell mondani az évek számát és hanyatt esik az ember”
2021. május 23., vasárnap 09:33
Lehoczky Zsuzsa Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 2021. május 11-én Törőcsik Mari után választottak a Nemzet Színészei közé. Az Indexnek elárulta, hogy fogadta a hírt.
A teljes interjú ITT érhető el.
„Továbbra is boldog vagyok és büszke. Akármikor kiejtem a számon, hogy a Nemzet Színésze… a torkom minden alkalommal elszorul a boldog sírástól… (…) Azt hittem, hogy valaki viccel velem. Vidnyánszky Attila többször is hallózott a telefonba. Egyáltalán nem számítottam erre” – mesélte Lehoczky Zsuzsa.
Azt is elárulta, a Nemzet Színészeivel milyen viszonyban vannak: „Majdnem mindenkivel játszottam már együtt, jöttek is elő sorban az emlékek. A telefonban Molnár Piroska is azzal kezdte, hogy milyen volt együtt dolgozni. Csodálatos, kedves, fantasztikus színésznő. Majd átvette a kagylót egy jól ismert hang, „na, szervusz, tudod, ki vagyok én?” Persze hogy tudtam, hát Bodrogi Gyula! Vele is felemlegettük, amikor a Mágnás Miskában agyonlocsoltuk magunkat a harmadik felvonásban. Volt egy rész a darabban, mikor a Csiribirit énekeltük, le kellett menni a rámpára, a színpad és a közönség közé. Aztán egy vasárnapi előadáson ennél a résznél – éppen két verze között táncoltunk Gyulával – megszólalt egy édes kis hangocska, hogy „mama, hoztunk nektek fánkot!”. Borzasztó nagy siker volt, a nézők is hátrafordulva a gyereket nézték. Anyám persze próbálta őt hátravinni, de tele volt a keze szalagos fánkkal. (…)”
A visszavonulásáról szóló hírek kapcsán kifejtette: ” Ha eljön július 18-a, a szülinapom, bejelentkezem az igazgató úrhoz, és amíg megyek befelé, hallgatom majd a szívverésemet, és figyelek a lelkem rezdüléseire. Mert fontos, hogy mit súgnak. Ennyi évnek, évtizednek nem könnyű csak úgy hátat fordítani, ahogy végigcsinálni sem volt az… Csak ki kell mondani az évek számát, és hanyatt esik az ember.”
Arról is faggatták, emlékszik-e az első élményeire Budapesten: „1962-ben kaptam egy telefont, hogy ha ráérek, akkor látogassam meg az Operettszínház akkori igazgatóját, mert mondanivalója van a számomra. Megbeszéltem édesanyámmal, hogy ha ez az, amire gondolunk, akkor nekem ez a sorsom. Pesten először az Éva utcában laktam, azt sem tudtam, onnan merre van a színház. Azt tanácsolták, hogy szálljak fel a földalattira, és amikor bemondják, hogy Opera, ott szálljak le. Vártam, vártam, de nem hangzott el, hogy Opera, majd egyszer csak a végállomáson találtam magam, ahol kiderült, hogy rossz irányba indultam. A színházba háromnegyed hétre értem be, ahol a színpad bejáratánál Simon Zsuzsa szúrós tekintettel nézett rám. Elmagyaráztam a földalattis bolyongásomat, és szerencsére ők nevettek a legjobban, nem könyveltek el késős fruskának. Sőt imádtam bejárni, és talán minden kollégám nevében mondhatom, hogy a színjátszás számunkra mindvégig olyan hivatás maradt, amit klasszikus értelemben vett munkának sem lehet tekinteni. (…) Földöntúli kapcsolat a színházzal. Mert mi másnak lehet nevezni azt, amikor esténként több száz ember fogad bennünket tapssal, és búcsúzik tőlünk az előadás végén.”