65 éves lenne Pap Vera, a Vígszínház művésze. Ez alkalomból emlékezünk a nagyszerű, Kossuth-díjas művészre.

Pap Vera pályájáról:

Pap Vera 1 éves volt, amikor édesanyja meghalt, két évvel idősebb nővérével együtt a nagyanyja és az édesapja nevelte fel. Gyerekként bohócnak készült, de végül rádöbbent, hogy a színészet az ő útja. A Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után, 1979-ben a Vígszínházhoz szerződött, a társulatnak haláláig tagja maradt.

Nevéhez olyan legendás alakítások fűződnek, mint a Szentivánéji álom Hermiája, Kornis Kozmájának Hédije, az Úri Muri Rozikája, Amadeus Konstanzája, Fejes Endre Cserepes Margit házasságának címszerepe, a Leonce és Léna Lénája, a Györgyike drága gyermek Györgyikéje, a Salemi boszorkányok Proktornéja, a Kurázsi mama Yvette-je, A revizor Polgármesternéje, Az ember tragédiája Évája, az Augusztus Oklahomában és a Mikve főszerepe.

Színházi szerepei mellett több mint 40 filmben és tévéjátékban nyújtott kiemelkedő alakítást. Még főiskolás évei alatt kapta első főszerepét a Gábor Pál rendezte Angi Vera című filmben. Ezért a szerepért 1980-ban a chicagói filmfesztiválon elnyerte a legjobb női alakítás díját, 1981-ben pedig a David di Donatello-díjat, amelyre egész életében büszke volt.

Rövid idő alatt nemcsak hazánkban, hanem az ország határain túl is felfigyeltek tehetségére, szelíd bájára, szuggesztív drámai erejére. Az Angi Vera után számos filmes szerepet kapott, játszott a Csapd le csacsi!, A névtelen vár, a Dögkeselyű, az Uramisten és a Roncsfilm című alkotásokban is.

Alakításaiból egyszerre sugárzott lényének érzékeny, lírai és groteszk oldala. „Szorgalmának, színészi alázatának, tragikai képességének és egyedülálló humorának köszönhetően eljátszhatta a drámairodalom nagy szerepeit. Egyike volt a legigazabb színésznőinknek, sokat tudott a számkivetettek, a vesztesek, a megalázottak sorsáról, indulatairól, lázadásairól” – olvasható a színház egy korábbi visszaemlékezésében.

Mint írták, Pap Vera több szerepében is bizonyította, milyen sokat tud a peremlét sötét útvesztőiről, az emberi kiszolgáltatottságról és magáról a színészi mesterségről.

„A vesztes karakterek azért emlékezetesek alakításaiban, mert soha nem voltak érzelmesek, mindig volt bennük valamiféle különleges, nyers, feloldozást nem kínáló humor; talán a vesztesek támadó humora, amit ő bátran és könyörtelenül felvállalt”.

Betegsége alatt szinte megszakítás nélkül játszott. Még 2014 őszén is játszotta a Mikve főszerepét, és próbált a Fátyol nélkül című előadásban, amelynek októberben volt a bemutatója. Pap Vera február 8-án lépett utoljára színpadra.

A Kossuth-díj átvételekor adott interjújában úgy fogalmazott: „pályámon valóban sok nehéz sorsú figurát játszottam el, nyilván hordozok magamban valamit, amitől ezt hitelesíteni tudom”. Hozzáfűzte, hogy a humor és a groteszk is nagyon fontos az ember életében, különben nem lehetne elviselni a drámaiságot, az élet drámaiságát sem. Mindkettőre szükség van az egyensúly eléréséhez.

Radnóti Zsuzsa Pap Veráról:

„Az 1978-as filmbemutatók kiemelkedő művészi és közönségsikerét aratta az ötvenes években játszódó Angi Vera, Gábor Pál filmje. S Angi Vera megformálója, Pap Vera szinte berobbant a hazai és nemzetközi köztudatba: óriási, érzelemmel teli szemei, megrendítően hiteles játéka révén egy, a diktatúra által formált embertípus jelképe lett.

A főiskolán Horvai István tanította, Várkonyi Zoltán hívta a Vígszínházhoz, Kapás Dezső rendezésében kapta első főszerepét, Az üvegcipő Irmáját. Azóta hűséges a teátrumhoz. Számos emlékezetes alakítás fűződik a nevéhez, s néha elképedve figyeli őt az ember, hogyan fér el ennyi éltető és gyakran pusztító energia ebben a törékeny testben.

Egyike a legigazabb színésznőinknek, úgy is mondhatjuk: az igazságnak és a groteszknek a mestere, mint egykoron Kiss Manyi volt. Ő is sokat tud a számkivetettek, a vesztesek, a megalázottak sorsáról, indulatairól, lázadásairól: Az éjjeli menedékhely Natasája, Caragiale Farsangjának groteszk remeklése, a Száz év magányban Pilar sorsa.”

Papp Veráról saját szavaival:

Felvételi: Ezen vélhetően a gimnáziumi osztályfőnököm lepődött meg leginkább… Egy szőke, rettenetesen kövér asszonyt képzelj el, aki annyira nem hitt bennem, hogy amikor beadtam a jelentkezésemet a főiskolára, kijelentette az egész osztály előtt: ‘Pap Vera, ha téged felvesznek a színművészetire, akkor én elmegyek Hawaiira hastáncosnak.’ Mondanom sem kell, ezzel a megjegyzésével mélyen a lelkembe taposott. Miután sikeresen túljutottam a felvételi harmadik rostáján, bementem az első utamba eső IBUSZ irodába, kértem egy Hawaiiról szóló prospektust és elküldtem a tanárnőnek azzal az aláírással: „Szeretettel és tisztelettel: Pap Vera, a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója”.

Bohóc: Ahhoz, hogy az ember bohóc legyen, univerzálisnak kell lenni. Tulajdonképpen a bohócság iránti vágy soha nem múlt el, egész egyszerűen csak elgyávultam amiatt, hogy nagyon sok mindent nem tanultam meg, amit meg kellett volna tanulnia egy bohócnak. És azt gondoltam, hogy a színház a másik olyan hely, ahol ezt a vágyamat kiélhetem.

Szerepek: Nem a szép ruhák vonzottak ebben a pályában, mint általában a kislányokat, hogy ha én egyszer színész leszek, akkor szép ruhákba öltözhetek. Ma se azokat a szerepeket szeretem a legjobban, ahol szép ruhákban lehetek. Én szeretek csúnya is lenni, meg néha szeretném, ha baromi nagy, elálló füleim lennének, mert az olyan jó lenne egy szerephez.

Naivától a tragikáig: Amíg nem kaptam olyan szerepet, amiben be tudtam bizonyítani, hogy van humorom, nehéz volt az életem. Hiszen mindenki azt gondolta, hogy naivának már öreg vagyok, öregnek meg túl fiatal.

Vígszínház: Olyankor felmerül a váltás gondolata. Velem is előfordult néhányszor az elmúlt harmincegynéhány év alatt. Amikor ez a helyzet előállt, felmentem az igazgatómhoz, tudattam vele, hogy igásló típus vagyok, azt szeretem, ha le vagyok terhelve, és nem érzem, hogy megfelelő feladatokat kapok. Mindig az volt a válasz, hogy nem mehetek el innen, mert itt vagyok otthon. Ennek hatására az ember kicsit türelmesebb lesz, és megvárja, amíg jönnek az újabb feladatok. Hozzá kell tennem, hogy nagyon nehéz dolga van egy színházigazgatónak, mert a társulat valamennyi tagját el kell látnia megfelelő szereppel.

Enci: Nagyon szeretek az Encivel dolgozni. Összekapcsol bennünket, hogy ő is Horvai–Kapás-növendék volt. Amikor én végeztem, ők Kaszás Attilával akkor kezdték a főiskolát, négy évvel később pedig jöttek ide a Vígszínházba gyakorolni. Sokszor beszélgettünk arról az Encivel, hogy egy mozdulatról meglátszik, ha valaki Horvai–Kapás-tanítvány. Félszavakból is megértjük egymást, és nagyon jól tudunk együtt dolgozni. 

Kételyek: Én állandóan kételkedem magamban, és meggyőződésem, hogy a gyanakvás nélküli hit fanatizmus. Ahhoz kell nekem a rendező, hogy állítsuk fel közösen a kételyeket, majd cáfoljuk meg azokat, és így rálelünk arra az útra, ahol a megoldás rejlik. Hogy ennek mi az eszköze, teljesen változó.

Az utolsó sorig: Sokan nem tudják, mit jelent 1200 néző előtt színpadra lépni. Teljesen más játékmódot igényel a Vígszínház, mint a kisebb színházi terek. Intimen kell játszani, hogy az ember ne úgy nézzen ki, mint egy közlekedési rendőr, ugyanakkor el kell jutni az utolsó sorig és a legfelső karzatig. Mindamellett estéről estére váltanunk kell és alkalmazkodni másik két játszóhelyünk, a Pesti Színház és a Házi színpad adottságaihoz.

Az ember tragédiája: Szikora felhívott telefonon, és megkérdezte, eljátszanám-e Éva szerepét. Én csak annyit kérdeztem tőle, ki lesz az Ádám. Amikor azt mondta, hogy Szarvas József, rájöttem, miért engem választott. Borzasztóan örültem, hogy nem egy hősnő-típust kellett megjelenítenem a színpadon, hanem egy hétköznapi nőt, voltaképpen ezért is vállaltam el a munkát. Másfelől azt sem tagadhatjuk, hogy akkor épült fel az új Nemzeti Színház, és mégiscsak színháztörténeti pillanat részesévé vált, aki a nyitóelőadásban játszott. Azt, hogy mitől osztotta meg az embereket az előadás, nem tudom objektíven megítélni, mert magam is benne voltam, ráadásul pontos visszajelzéseket nem kaptam. Máig sem egyértelmű számomra, hogy az előadás hiányosságait rótták fel, vagy politikai meggondolásból támadták. A színházat a Fidesz első regnálása idején építették fel, és nagyon erős volt az ellenzék nyomása, illetve a két tábor egymásnak feszülése, aminek a mai napig szemtanúi vagyunk. Ezt nagyon sajnálatosnak tartom. Bár nem szoktam politizálni, mert úgy gondolom, hogy egy színész – miként valamennyi művész – tevékenységébe nem fér bele a politika, mégis nap mint nap szenvedő alanya vagyok a politikai megosztottságnak, amely a kultúra területét is egyre inkább áthatja. Ebből adódóan sem a szakma, sem a közönség nem tudta tisztán, színházi szempontok szerint értékelni a szóban forgó előadást, amelynek természetesen hibái és erényei egyaránt voltak. Nagyon dühös voltam a szakmára, mert képtelen volt függetleníteni magát a politikai helyzettől. Aki pusztán a szerep megformálására törekedett, áldozatul esett ennek.

Család: Említettem már, hogy a társulatokra úgy kell tekinteni, mint a családokra. Márpedig családokat szétszakítani esztelenség.

Tehetség: Borzasztó sok tévéjátékban is szerepeltem egy időben. Az én generációm még ahhoz szokott, hogy a tehetsége alapján hívják. Van bennem egy belső szemérem, ami megakadályozza, hogy kínáljam magam, castingokra járjak, ahogy az ma szokás. Horvai István és Kapás Dezső osztályában végeztem, a tanáraimtól azt tanultam, hogy bármit csinálok, a minőség a legfontosabb. Hogy soha ne adjak ki a kezemből olyan munkát, amiért nem dolgoztam meg maximálisan. Szóval abban nevelkedtem, hogy a tehetség határozza meg a minőséget, ami manapság sajnos nem így van.

Ragadozó: Az élet az olyan, mint egy ragadozó. Aki egész egyszerűen végigzavarja, végigűzi az embert egész életén át. Meg kell próbálni útitárssá szelídíteni ezt a ragadozót, hogy meg tudja az ember tőle tanulni, hogyan örüljön a pillanatoknak.

Betegség: Hihetetlen nagy erőt kaptam a nézőktől, a kollégáktól, és nagyon fellelkesített, hogy mire vagyok képes. Önmagamnak is bizonyítottam.

Forrás: Színház Online, MTI, Radnóti Zsuzsa, WMN, Criticai Lapok, Tengerszem/Pap Vera: „Ahogy a csillag megy az égen.” Dokumentumfilm, 2002; Magyar Narancs-interjú