Lemondott a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) Hallgatói Önkormányzatának (HÖK) elnöki tisztségéről Ferenczy Nagy Boglárka. A Facebookon megosztott levelében azt írta, az igazságérzete nem engedi, hogy továbbra is a HÖK-ben folytassa a munkáját.

Ferenczy a bejegyzés szerint azt szerette volna elérni, hogy ami korábban vonzó volt az SZFE-ben, az legalább részben megmaradjon:

„Egy évig az „új” SzFE HÖK elnöke voltam avagy
Letört illúzióim margójára

Aki ismer engem, az alighanem találkozott már fékezhetetlen idealizmusommal. Mert szerintem másképp nem lehet. Azaz másképp nem éri meg. Miután a Színház -és Filmművészeti Egyetem megvívta egy egész éven át tartó haláltusáját, majd kifordított főnixmadár módjára újjászületett, magamra vállaltam a Hallgatói Önkormányzat vezetését. De a poraiból feltámadott inverz-főnix belseje sajnos csak még több port rejtett, átláthatatlan és letörölhetetlen port, és én nem tudtam tovább ezt a port lélegezni.

Úgyhogy most megosztom Veletek/Önökkel a lemondásomat. Nem azért, hogy bármit elérjek vele, hiszen pont ez az, amiről lemondok. Az általam ismert útvonalak, az őszinteség, a tiszta kommunikáció, a logikus gondolkodás, az ésszerű rugalmasság útvonalai – most már világos – itt nem vezetnek sehová. Nincsenek eszközeim. Sosem akartam veszélyes lenni, mégis piros matricát ragasztottak a homlokomra. Igaz hittel voltam aziránt, hogy ha nem is lesz ugyanaz, legalább ennek a főnixmadárnak is lesz szíve, esze, embersége, nem csak éhsége és éhsége és éhsége. Azért osztom meg most a lemondásomat, hogy aki olvassa a történetemet, maga ítélhesse meg, főnix ez, vagy csak egy éhes turulszobor. És azért, mert a megcincált igazságérzetem nem engedi, hogy ez a port okádó falakon belül maradjon.

Tisztelt Rektor Úr! Tisztelt Kancellár Úr! Tisztelt Hallgatótársaim a HÖK-ben!

Ferenczy-Nagy Boglárka vagyok, jelen pillanatban még a Színház -és Filmművészeti Egyetem HÖK elnöke. Ezúton szeretném benyújtani a lemondásomat.Szeretném, hogy Önök, az egyetem vezetői értsenek engem, és Ti, hallgatótársaim megértsetek engem. Őszintén szeretném, ahogyan egész végig ezt szerettem volna. Hogy Önök is megértsék, miért vállaltam, hogy az iskolatársaim szemében érthetetlen, önjelölt vállalkozó, némely, már FreeSzFE-re járó volt iskolatársaim szemében gerinctelen áruló, az Önök szemében pedig szálka legyek. Szeretném, hogy értsenek, azonban a kezdetektől fogva nehézségeim adódtak, akárhányszor megpróbáltam az Önök által használt kommunikációs stratégiát követni. Valahogy sosem értem célt, úgyhogy most a saját megoldásaimat, saját nyelvemet fogom használni.

Antigoné története bizonyára ismert Önök előtt. Miután két testvére a thébai trónért folytatott küzdelemben végzett egymással, Kreón, a nagybátyjuk kerül hatalomra. Első meghozott törvényébe foglalja, hogy tilos eltemetni Polüneikészt, a testvérpár egyik tagját, mivel Théba és aktuális királya (azaz a testvérpár másik tagja, Eteoklész) ellen vonult.

Antigoné valójában nem is szeretné eltemetni Polüneikészt – hiszen a hősnő célja nem az, hogy megszegje a rákényszerített hatalom törvényét – csupán áldozni szeretne a kiterített holttesténél. Antigoné tudja, hogy Kreón uralkodásával új korszak veszi kezdetét, ahogyan azt is tudja, hogy nem lehet anélkül új korszakot kezdeni, hogy rendelkeztünk volna az előző korszak emlékezetéről. Kreón pedig pontosan ezt tagadja meg: az emlékezetet, mindenneműt. Előző korszak nem is volt, állítja ezzel az újdonsült király. Nem volt belháború, nem volt halál, Polüneikész teste nem is létezik, tehát semmiféle emlékezetet nem kíván.Kérem, ne vessék szememre, hogy a példa teátrális: mi más is lehetne? Elvégre színházrendezőnek készülök, nem politikusnak vagy diplomatának – dacára annak, hogy az elmúlt tanév során utóbbi irányú képességeimet szinte többször kellett kamatoztatnom.

Hogy mit szerettem volna elérni? Sok mindent persze, de legfőképpen reális, igaz emlékezetet. Szerettem volna békésen útját állni a győzelmi zászló kontroll nélküli lobogtatásának, a negatív történések folyamatos tagadásának, és egyfajta egészséges fékként működni, állandó reflexiót biztosítani.

Magam is megmosolygom, amíg leírom ezt a – most már tudom – lehetetlen feladatot. Úgy tűnhet, hogy az érdekeink ütköznek, pedig valójában, higgyék el, mindvégig pontosan ugyanazok voltak: azt szerettem volna, ha mindaz, ami vonzó, szép és igaz volt az SzFE-ben, legalább részben megmarad, ha másért nem, azért, hogy ez az egyetem jó legyen. A közösség, a diákélet, a közös inspiráció, a bizalom, a minőség-központúság, az alkotás öröme, és az a sok megkérdőjelezhetetlen érték, amiket már annyiszor emlegettem Önöknek, hogy felesleges lenne most újra leírnom. Ezek a gondolatok szinte bármelyik vezetőséggel való eddigi levélváltásomból kiolvashatók.

Azért, hogy bármit is elérhessek említett céljaimból, hajlandó voltam sok-sok fajta együttműködésre. Ez persze alapvető is, hiszen a HÖK elnök egyik legfontosabb feladata az együttműködés, a diákság és a vezetőség közötti párbeszéd biztosítása. Amire én hajlandó voltam, az sokkal több puszta együttműködésnél: hajlandó voltam bizonygatni szándékaim tisztaságát és személyem hitelességét, alávetni magam olykor kifejezetten irreális kéréseknek és feltételeknek, kompromisszumot kötni hol a körülöttem lévőkkel, hol saját magammal.

Bagány Márton (bár levelemet nem neki címzem, előbb-utóbb minden szavam eljut hozzá, így bátran meg merem szólítani) például biztosan emlékszik arra a kellemes kávézásra, amelynek során próbálta pontosan körülírni, hogy – ha már ennyire ragaszkodom ehhez a HÖK dologhoz – a vezetőkkel való találkozáskor milyen módon fessek magamról ideális képet.

Kancellár Úrral is vannak hasonló közös emlékeim: az irodájában folytatott többszöri, négyszemközti beszélgetések, amelyek során azt igyekeztem bizonyítani, hogy ha nem is feltétlenül értünk egyet ideológiai szempontokból – vagy inkább művészetpolitikai alapvetésekben -, mégis kifejezetten alkalmas vagyok az egyetemi struktúrában arra a pozícióra, amelyet a HÖK alulról szerveződő intézményében kívánok betölteni. Kancellár Úr a személyemet, én pedig a vállalt feladatot ítéltem meg tévesen: Kancellár Úr a személyemet, mert én nem vagyok alkalmas arra, hogy a nevemmel hitelesítsenek bármit, ami az egyetértésem és beleegyezésem nélkül történik. Én pedig a vállalt feladatot, mert annak valójában nem sok köze volt a HÖK elnök ezelőtti funkciójához.

Szép reményeimet szem előtt tartva átverekedtem magam az adminisztrációs zűrzavarok tömkelegén, időt és energiát nem kímélve egyeztettem, dolgoztam, adminisztráltam, telefonáltam, emaileztem, találkozgattam „illetékes” vezetőkkel. Miközben társaimmal önerőből létrehoztunk egy alulról szerveződő HÖK csapatot, mindenhol megjelentem, ahol csak tudtam, igyekeztem mindenkivel megfelelő kapcsolatot kiépíteni, hogy specifikusan, megoldásközpontúan tudjak kérdezni és intézkedni, bármi adódik.

Újabb és újabb bürokráciai akadályok bukkantak fel, és én egyre jobban vártam, hogy a végeláthatatlan küzdelem véget érjen, és végre azzal foglalkozhassak, amiért az egészet csinálom.

Hogy végül mit értem el? Elértem, hogy Önök elkezdtek mindenütt megkerülni, a határozatok meghozatalából kihagyni, a fontos információk csak késve, vagy egyáltalán nem jutottak el hozzám. Ezzel pedig elérték, hogy egyre kevésbé volt rálátásom a történésekre, és úgy éreztem, hogy sem a vezetés, sem a diákság nem is igényli már, hogy legyen.

Elérték, hogy olyan programok szerveződtek a HÖK neve alatt, amelyekről nem is hallottam. Elérték, hogy most semmi beleszólásom nincs abba, hogy a gólyatábort egyetlen e-maillel, bármilyen érdemi indoklás nélkül ellehetetlenítették.

Elérték, hogy már a diáktársaim se lássanak semmi tekintélyt a HÖK elnöki pozíció mögött. És elérték, hogy annyira belefáradtam az említett, végeláthatatlan küzdelembe, hogy most abbahagyom. Hiszen én soha nem harcolni akartam Önökkel.

Talán érthetetlen volt, hogy miért folytattuk az iskola és a HÖK közötti peres ügyeket, erre válaszul ismét a tiszta és tisztázott emlékezetet tudom említeni. Nem szerettem volna elvágni ezt a folyamatot, és nem szerettem volna megtagadni az elmúlt évünket.

El tudják képzelni, milyen nehéz helyzetbe kerültem? Akik ezeket a pereket elindították, és akik máig figyelemmel követik, a barátaim, és számomra fontos, példaértékű emberek, akik magukban hordozzák az egyetem eddigi szellemiségét.

A célom többek között az is volt, hogy véget vessek az ő démonizálásuknak. Ki gondolta volna, hogy ez lesz az egyik legnagyobb – lehetetlen? – vállalás?

Ferenczy-Nagy Boglárka vagyok, vastagbetűkkel szedett név a Színház -és Filmművészeti Egyetemnek nevezett bürokratikus káoszban. És azt hiszem, amiről lemondok, az valójában csak a vastag betű. Sok egyébben már amúgy sem nyilvánult meg kiemelt pozícióm.

A hasznos élettapasztalatot köszönöm. HÖK elnöki megbízatásomról lemondok, a vastag betűket pedig a HÖK elnökhelyettesére bízom.

Tisztelettel: Ferenczy-Nagy Boglárka, a Színház -és Filmművészeti Egyetem hallgatója

„Lemondását tudomásul vettem és elfogadom”. Válaszolta készségesen Rektor Úr.