Lénárt András nevét mindenki ismeri, akinek köze van a bábszínházakhoz. Külföldön is elismert szakember, rengeteg országban járt már és lépett fel. Mostantól a Színház- és Filmművészeti Egyetem 2021/22-es tanévben induló bábszínészosztálynak lesz az osztályfőnöke. A művészt a Petőfi Népe kérdezte.

„Középiskolás koromban Egerben, mivel oda való vagyok, találkoztam egy bábos alkotó közösséggel, ami meghatározta a további életemet. Azok az emberek nem pénzből, hanem szeretetből végezték a bábozást, mindig azon agyaltak, hogy szebbet és jobbat csináljanak. Közben természetesen tanultunk is, mert voltak olyanok, akik segítettek a technikai részekben. Innen indultam. 1985-ben megalakult a Harlekin Bábszínház, és akkor el kellett végezni az Állami Bábszínháznak a bábszínészképzőjét. Attól kezdve lettem hivatásos bábszínész. A szakmám szerint faszobrász vagyok, így az anyagokkal, főleg a fával nagyon szoros a kapcsolatom. Így alakult az, hogy színész, bábkészítő és mindenféle munkát elvégeztem egészen 1990-ig. Utána a Pécsi Nemzeti Színházhoz kerültem és a Bóbita Bábszínház igazgatójaként dolgoztam négy évig. Én voltam az első ember, aki pályázat útján nyerte el a bábszínház igazgatását. Akkor ez még újdonság volt. Négy évvel később neves szakemberek hívtak maguk mellé segítőnek, társnak Budapestre, és onnantól fogva a Budapest Bábszínházban dolgoztam egészen nyugdíjazásomig” – számolt be pályájáról Lénárt András, aki jelenleg egyszemélyes színházában, a Mikropódiumban tevékenykedik.

„Mind a színpad, mind a bábok parányiak, egy egész előadás elfér egy kis bőröndben. A mozgó bábokkal szöveg nélkül mesélek történeteket, érzéseket, hangulatot. (…) Tulajdonképpen egy kicsi makettjátéknak indult, különböző szerkezeti megoldásokkal. Ebből az alkotási folyamatból, többféle technikából összeállt egy olyan kép, ami az én kezemre van méretezve, és amivel még senki sem tudott játszani. Természetesen a bábokat is én készítem” – mesélte a bábjátékos.

Lénárt András 1994-től tanított technikát, szemléletet, gondolkodást az SZFE-n, azóta is óraadó tanár. Saját bevallása szerint az osztályfőnökség nem jelent majd számára „nehézséget”, „inkább a technika része, amit meg kell majd oldani”.

Lénárt András arról is beszélt, hogy szabad embernek gondolja magát, nem vonzotta annyira egy társulat sem, hogy ott élje le az életét és jövendőbeli tanártársai is mind a ketten önálló művész személyiségek.

A kérdésre, van-e igény Magyarországon a bábszínházakra, azt felelte: „Azt kell mondanom, hogy nagyon nagy igény van rá. A Budapest Bábszínházban, a pandémia előtt, mindennap négyszáz gyerek, de volt, amikor több is ült a nézőtéren. Az országban tizenhárom bábszínház működik, de rajtuk kívül vannak családi társulatok, és olyanok, amelyek járják az óvodákat, iskolákat. Az igény nagyon nagy, és megnőtt az értékrend is, mert igénylik a magasabb szintet, a nagyobb látványosságot, az érdekes történeteket. Ugyanakkor az a legjobb, amikor a gyerekek fantáziája elkezd működni. Ma már komoly írók, dramaturgok szövik a történeteket, és rengeteg a kínálat. Régen azt mondták a színésznek, ha nem tudod megcsinálni, akkor majd elmégy bábszínésznek, most meg azt mondjuk, ha nem tudod megcsinálni, akkor elmégy színésznek. Sok mindent el lehet mondani a bábokkal, nagyon sokat lépett előre a bábművészet szakmai megítélése”.

A teljes interjú a Petőfi Népében olvasható.