2017-ben jött el a Vígszínházból, amikor egyébként is elég sokan felmondtak – Lengyel Tamás először beszélt arról, miért távozott a társulattól.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, mi történt abban az évben, azt válaszolta: “Szerintem egyszerűen csak annyi, hogy sokan akkor tették fel maguknak a kérdést, hogy „mégis miért csinálom még mindig ezt az egészet?”. A Vígszínházból akkor valaki azt állította, a tömeges eltávozás a beindult sorozatgyártással hozható összefüggésbe. A sorozatok annyival több pénzt kínálnak a színészeknek, hogy elszívják őket a Vígből. Akkor úgy éreztem, ezt nem hagyhatom szó nélkül, és meg is írtam egy nyilatkozatot, amelyben kifejtettem, hogy a döntéseimet soha nem a pénz határozta meg, sokkal inkább a feladatok és a helyzetek minősége, de aztán ezt végül mégsem publikáltam sehol. A sajtónak azt mondtam, a felmondásom oka, hogy változásra van szükségem, új környezetre, új alkotótársakra, pedig valójában a közeg volt elviselhetetlen, és nem szerettem a feladatokat. (…) Nagyon nehezen léptem ki ebből az egészből.”

“Sokat szorongtam, sokszor volt lelkiismeretfurdalásom, és nem éreztem magam szabadnak, viszont meghasonlottnak és kiszolgáltatottnak annál többször. Nem akartam, hogy az egészségemet felőrölje. A fő probléma az őszinteség, a párbeszéd hiánya volt. A sok hazugság és megtévesztés. Ezenkívül sokszor azt éreztem, visszaélnek a színészek bizonytalan egzisztenciális helyzetével. Voltaképpen ez egy fegyver volt, így az ember befogta a száját. Idézhetném például A lovakat lelövik, ugye?egyik próbáját, amikor az igazgatónő viccesen azt mondta, ha nem tetszett neki valami, hogy „kiestél, nem baj, sok munkanélküli színész van.” De mondhatnám azt is, hogy Eszenyi próbáin nem tudsz soha jót csinálni. (…) Amit meg egyáltalán nem tudtam megbocsájtani, hogy nagyapám halálos ágyához – hiába kértem, hogy engedjen el, mert már csak órái voltak hátra -, nem tudtam elmenni, mert Enikő mindenáron próbálni akart. Én meg hülye voltam és maradtam” – mesélte Lengyel Tamás.

Amikor 2017 őszén kirobbant a Marton-ügy, akkor beszélgetett egy volt kollégával arról, miért csak a szexuális abúzust említik: “Talán az nem abuzálás, amit Enikő csinált velünk? Miért csak az számít erőszaknak, ha valaki azt mondja, „puszild meg”? Ha valaki a méltóságodba, férfiasságodba gázol, az miért nem?”

Lengyel Tamás azt is elmondta, számára megtisztulás beszélni ezekről a dolgokról. “Nem kell többet tettetni, és válaszolhatok őszintén a kérdésekre. Hosszú időn át úgy adtam interjúkat, úgy beszélgettem Enikővel, mintha ezek nem történtek volna meg. Próbálod egyben tartani a rendszert, az életedet, ezért úgy teszel, mintha minden rendben lenne. Ez egy skizoid állapot. Jó, hogy már ezt nem kell fenntartanom, mert ez rohadt sok energiába került. Jó, hogy mondhatom, amit érzek és gondolok. Ezzel a kiállással talán felhívjuk a figyelmet a hatalommal való visszaélésre, nem csak a mi szakmánkban, hanem mindenhol máshol. Illetve, talán sikerül megmutatni, hogy létezik összefogás a színészek között, és ha akarnak, akkor tudnak együttesen változtatni.”

A teljes interjú ITT olvasható.