Kovács Bálint „Gőzerővel száguldunk neki a falnak, és nem fogunk megállni – A magyar film 2022-ben” című cikkére reflektált közösségi oldalán Lengyel Tamás színművész.

A HVG oldalán megjelent értekezésben a szerző úgy fogalmaz: „Noha tavaly az ElkXrtukot nézve azt gondoltuk, ennél már nehéz mélyebbre süllyedni, a magyar film idei éve sokkal tragikusabb volt az előzőnél is. És úgy tűnik, ebbe az irányba indultunk el, nagy sebességgel és elágazások nélkül.”

A beszámoló szerint: „A magyar film 2022-es éve nem is kezdődhetett volna jellemzőbben: pár moziban még műsoron volt a kormányzati erőltetéssel a tavalyi év legsikeresebb magyar mozifilmjévé tett propagandafilm, az ElkXrtuk, amikor január 11-én a Nemzeti Filmintézet Filmszakmai Döntőbizottsága megszavazta a valaha megítélt legnagyobb állami támogatást, 4,5 milliárd forintot Rákay Philip forgatókönyvíró-producer Most vagy soha! címűPetőfi-filmjének, és csak a gyártás előkészítésére odadobott 78 millió forintot Koltai Lajos rendező és Lajos Tamás producer, a Színház- és Filmművészeti Egyetem állami einstandja két fontos alakjának közös Semmelweis-filmjére (A láthatatlan gyilkos) is. (Összehasonlításul: nem egy magyar nagyjátékfilm forgott már le 80 millió forintból teljes egészében, gyártás-előkészítéstől színészgázsikig.) De a dolgos urak itt még nem álltak meg (igen, 2022-ben a magyar állam egyetlen, filmtámogatásokról döntő bizottságának nincs női tagja), és megszavaztak több mint félmilliárd forintot a magyar vízilabdasport aranykoráról szóló dokumentumfilmnek, az Egy, két há… Hajrá magyarok!-nak is.

Ez a január 11-i nap, amin tulajdonképpen már a fejét se kapta fel senki, a magyar film legújabb, dicstelen korszakának egyik fekete napja, mert pontosan megmutatja, hova tart az a magyar filmszakma, amelyet még Orbán Viktor személyes kegyeltje, Andy Vajna sem tudott vagy akart lenullázni, és amelynek élére Vajna után egy, az elmúlt húsz évben semmiféle releváns filmes tapasztalatot össze nem szedő, de a felsőbb utasításokat saját nem létező elképzeléseivel legalább össze nem kutyuló bábot neveztek ki Káel Csaba személyében. Ez az egy nap megmutatta, mi a fentről diktált irány:

noha az, hogy valami kosztümös és a múltról szól, még nem jelenti azt, hogy kötelezően meghatározott iránya van, és csakis pozitív üzenete lehet, mint ezeknek” – írja Kovács Bálint.A teljes cikk itt olvasható.

Cikkére reflektált közösségi oldalán Lengyel Tamás színművész:

„Ha a szempontok nem szakmai alapúak, akkor azok, akik magas fokon művelni tudnák a filmes szakmát, viszont a rezsimhez nem idomulnak, soha nem forgatnak majd. Az évek csak mennek, a tehetségek lassan megöregszenek, majd meghalnak. Ha nincs igazi filmkészítési tapasztalat, nincs kialakult művészi ízlés, mert elvárásokon alapuló, tabukat nem sértő, óvatos, megrendelésre történő filmkészítés történik, az egyetemeken ki fogja ezt a szakmát oktatni?” – veti fel írásában Lengyel Tamás.

„Mi lesz a sorsa a magyar filmnek a későbbi jövőben? A művészet dolga tükröt tartani, véleményt mondani, dolgokat megmutatni, nem csak szépen, profánul is, a dolgok igazi valójában. Mert ebből tanulunk, így fejlődünk, leszünk mások, jobbak, ha tetszik dicsőbbek.

De kérdezem, mégis hogy lehet úgy korra, életre, viszonyokra, a világra reflektálni, ha bizonyos dolgokat, vagy a dolgok nagy részét nem érintheted, azokról nem beszélhetsz? Mindannyian vétkesek vagyunk abban, hogy itt tartunk. Hivatkozunk a gyerekeinkre, hitelre, egzisztenciára, és ez alibit szolgáltat arra, ne vegyük észre hogy az olló nyílik, kevés kedvezményezett mindent megkaphat, de a többség egyre kiszolgáltatottabb és egyre szarabb neki. Ez a cikk szerintem nem csak a magyar film lesújtó állapotát mutatja, hanem minden benne van, ami a mostani Magyarországra jellemző” – fogalmaz a színművész.