Nem az a baj, ha nem értünk egyet, inkább az, ha egy véleménykülönbség miatt elkezdjük kirekeszteni egymást, és már szóba sem állunk a másikkal – mondja Lengyel Tamás, aki szerint be vagyunk dugva a konnektorba, de a közéleti humor segíthet kicsit levezetni az emberekben felgyülemlett feszültséget. A színészt többek közt az apaságról kérdezte a 24.hu. Lapszemle.
A teljes interjú ITT olvasható.
A kérdésre, miben érzi azt, hogy leginkább megváltoztatta az apaság, úgy fogalmazott: ” A felelősségvállalásban és az aggódásban. Amúgy is egy szorongó típus vagyok, de ennek a fókusza most megváltozott, és elkezdtem egész más dolgokon szorongani, mint eddig. Korábban azon szorongtam, hogy szakmailag mennyire vagyok sikeres, milyen lépésekkel haladok előre a pályámon, most meg inkább azon, hogy milyen világban fog élni a gyerekem felnőtt korában, és hogy én vajon eleget teszek-e azért, hogy a dolgok az élhetőség és a fenntarthatóság irányába mozduljanak. Soha nem gyötörtek egzisztenciális kérdések, mert mindig úgy voltam vele, hogy majd csak lesz valahogy. Most viszont azért is elkezdtem teperni, hogy a család anyagi biztonsága biztosítva legyen.”
Azt is hozzátett: “Színházszakmailag erős hiányérzetem alakult ki az elmúlt öt évben. Az önálló est is részben ennek a következménye. Akartam végre valami olyan feladatot magamnak, ami kellőképp megmozgatja az agyamat és az érdeklődésemet. Persze a helyzetet magamnak is köszönhetem, mert tettem azért, hogy kiszakadjak a jelenlegi színházi struktúrából. Gyakran éreztem úgy, hogy nem megfelelően működnek a dolgok, legalábbis ott, ahol én megfordultam. A Játékszínben például volt egy komoly problémám a nyár elején. (…) Úgy voltam vele, hogyha exponálnak a színház plakátjain, tehát én vagyok az egyik arc, akivel megpróbálják eladni az előadást azt remélve, hogy a szerepvállalásom majd fokozza a látogatottságot, akkor azt anyagiakban is kompenzálni kellene. A béremelés éveken át tartó elmaradását pedig – legalábbis a pandémia előtti időszakban – egyszerűen nem lehet a tao elvételére fogni, mert az ember felüti a cégjegyzéket, és látja, hogy a színháznak mennyi a nettó árbevétele. Ezt a számot aztán összevetheti azzal, hogy hány százalékban kap részt az elért sikerből. Én nem éreztem korrektnek ezt az arányszámot.”
Arról szólva, hogy az egyik legfoglalkoztatottabb tévés színész az utóbbi években, kifejtette: “Nagyon szerencsés vagyok a tévézéssel, de a közvetlen kapcsolat a közönséggel és a jelenidejűség pótolhatatlan. 2017-ben, amikor otthagytam a Vígszínházat, úgy gondoltam, hogy a Centrál Színházból és a Játékszínből befutó egy-egy előadás majd lefedi ezt az igényemet. De ahogy fogyatkoztak a színházi felkéréseim, éreztem, hogy egyre inkább hiányzik ez a fura interakció a színész és a közönség között.”
A Kitolás az első egyszereplős előadása, és bizonyos szempontból közelebb áll egy stand-up esthez, mint egy színházi előadáshoz. Arról is beszélt, szorongó alkatként milyen ezt átélni: “Nagyon kemény. Kész csoda, hogy a nézőtéri csöndek ellenére talpon maradtam azon a próbaelőadáson, amin te is ott voltál. Egész más fogadtatásra számítottam, amit később szerencsére meg is kaptam. Tordason például rocksztárnak érezhettem magam, minden rezdülést úgy vett a közönség, ahogy azt megálmodtam. Nehéz is volt továbbmennem Sződligetre, ahol egy általános iskola tornatermében adtam elő 85 embernek a darabot, és kiderült, hogy a közönség fölött nem lehet lekapcsolni a lámpát, így minden reakciót láttam. Az első sorban ült egy nő, aki ugyan maszkban volt, de olyan lesújtó tekintettel nézte végig az előadást, mintha kifejezetten gyűlölné minden pillanatát. Mellette nyolcvannégy ember röhögött térdcsapkodósan, de ő olyan volt, mint egy fekete lyuk. Úgy leszívta az energiáimat, hogy a végére már egy tartalmi csavarba is belebonyolódtam, csak hogy őt megnevettessem.”
Lengyel Tamás azt is elárulta, súlyosnak tartja, ha már annyira utáljuk egymást, hogy teljesen elvész az önirónia és a párbeszéd képessége: “A minap például épp az SZFE-n forgattam, ami ugye már az új, elfoglalt egyetem. Kurvára nem értek egyet azzal, ami ott történt, mégis arra jutottam, hogy csak rontok a helyzeten, ha emiatt nemet mondok egy rendező osztályos hallgatónak, és nem szavazok bizalmat a tehetségének. Nem az a baj, ha nem értünk egyet, inkább az, ha egy véleménykülönbség miatt elkezdjük kirekeszteni egymást, és már szóba sem állunk a másikkal.
Fenntartom a véleményem, hogy az SZFE ledózerolásánál iszonyatosan sérült a demokrácia, és visszataszító, ahogy az iskola új vezetői nyilatkoznak azóta is az ügyről. Ugyanakkor, ha nem megyek el forgatni azokkal a diákokkal, akik minderről nem tehetnek, egyszerűen ezt a szakmát akarják csinálni, azzal csak tovább mélyítem az árkokat”.