Bár a nagyközönség A mi kis falunk Gyurijaként vagy a Válótársak Jocijaként ismeri, ő nagyon is Tamás, aki ismertségét és színészi kvalitásait égető társadalmi problémák megvitatására is szeretné használni. Lengyel Tamást a Glamour kérdezte. Lapszemle.
A teljes interjú itt olvasható.
Arról szólva, hogy saját társulatot alapított barátaival Loupe Színházi Társulás néven, a színész elmondta: “Angolról lefordítva ez nagyítót jelent, mert igyekszünk olyan tabusított témákat górcső alá venni, amikről kényelmetlen beszélni, vagy a tartalombuborékainkból adódóan nem szoktunk, pedig érdemes lenne közösen gondolkodni róluk. Molnár Áron, Lovas Rozi és Horváth János Antal az alapítói a társulatnak rajtam kívül.”
Azt is hozzátette: “Fontos társadalmi kérdéseket teszünk fel a darabjainkkal. Olyan kérdéseket, melyek megosztóak, így gyakran konfliktust eredményeznek. Az egyik előadásunk, a Becsapódás az orosz-ukrán háború magyarországi hatásairól szól. Az emberek különböző narratívákból való kiszakadni képtelenségét mutatja be, egy disztópiát, amiben hazánk is belesodródik a konfliktusba. Érdemes-e élni haza nélkül? Vagy érdemes meghalni egy hazáért, ami már sosem lesz a miénk? A mű abszurd, sokszor nagyon vicces, közben meg erősen elgondolkodtató. Pont olyan, mint a valóság, amiben élünk. A másik előadásunk pedig egy lebilincselő krimi történetén keresztül mesél az előítéletekről, a gyűlöletkeltésről, a társadalmi rétegek szétszakadásáról. Elég sűrűn játszunk, a jövő évadban már négy előadást viszünk színpadra.”
Arról szólva, miért fontos neki, hogy színpadon megjelenítse ezeket a problémákat, Lengyel Tamás kifejtette: “Sokan úgy nyúlnak ezekhez a témákhoz, mintha tojáshéjon járnának, pedig közös gondolkodást igényelnek. Kevés hely van ma Magyarországon, ahol bátran, kertelés nélkül, öncezúra mentesen, a retorzióktól nem tartva lehetne fogalmazni, a mi színházunk pont ilyen szeretne lenni, miközben a célunk a szórakoztatás is. Tehát egyfajta rést szeretnénk betölteni. Reméljük, a témáinkkal, a közösségi eseményeinkkel és az országosan ismert színészeinkkel olyan réteget is meg tudunk szólítani, akik nem sűrűn járnak színházba.”
A felvetésre, hivatásként tekint-e a tudatformálásra, úgy fogalmazott: “Nem tartom magam vátesznek. Szerintem sokunknak szüksége van arra, így nekem is, hogy értelmezze a környező világot, kérdéseire válaszokat keressen. Ha pedig hazug, erkölcstelen dolgokat tapasztal, akkor arról nyilvánosan beszélhessen, erre felhívja mások figyelmét. Egyébként meg szeretném magam irányítani a szakmai életemet, és eldönteni, mi fontos, és mi az, amire teszek magasról. (…) Az első húsz évem azzal telt, hogy elfogadtam, amire lehetőség kínálkozott, a második húszat azzal tölteném, hogy én dönthetek, arról, mi érdekel.”