Lengyel Tamás színművész az agymosásról, a tüntetések erejéről és a közönyről nyilatkozott a Magyar Hangnak.

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2022.11.11 – 18,19. oldal

„Mintha mindig az éppen aktuális narratívát módszeresen betáplálnák az emberek fejébe. Közben bizonyos tényeket, melyek mindent más megvilágításba helyeznek, figyelembe sem vesznek. Hazug és inkoherens következtetéseket vonnak le. Ez az ijesztő számomra. Félelmem, hogy ebből nem lehet kijönni addig, amíg működik a propaganda, és ilyen nagy a médiaegyenlőtlenség” – többek között erről beszélt a Magyar Hangnak adott interjújában Lengyel Tamás.

A kérdésre, volt-e olyan kritikus pont, ami után eldöntötte, hogy aktívabban szól majd hozzá a politikához, azt felelte: „Nagyjából a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel történtek idejére teszem. Akkor tudatosult bennem, mi történik valójában. Szégyellem is ezt bevallani. Későn ébredtem, hiszen a rendszer már több mint tíz éve működött és dózerolta le a demokrácia alapköveit, miközben én úgy gondoltam, kivonhatom magam ez alól. Hogy ezek a dolgok kevésbé érintenek engem. De az SZFE-nél megéreztem testközelből, miként is megy az egész. Később jött aztán a Magyarország Kedvenc Műsora Youtube-csatorna. Ez még inkább belesodort, hogy nyíltan beszéljek arról, amit zsigerileg problémásnak érzek, illetve odaálljak azok mellé, akik mindezt nálam jobban meg tudják fogalmazni.”

Lengyel Tamás szerint amíg pedig nem a szolidaritásról és az empátiáról szólnak a felülről érkező üzenetek, egyre jobban fogjuk utálni egymást.

Nemrég kiállt Molnár Áron mellett is, meglepődve az őt ért kritikákon:
„Az Áront ért támadások célja nem más, mint pitiáner karaktergyilkosság. A termékárusítás miatt bírálták, illetve azt állították, hogy a pedagógustüntetésekhez dörgölőzik, és ezzel igyekszik a középpontba kerülni, népszerűbbé válni. Egészen közelről ismerem a történetet, így az egészet komplett hülyeségnek tartom. Aki távolról szemléli, annak is világosnak kell legyen, hogy mennyi mindent csinált a mozgalom az elmúlt években, és hogy ez nem tud létrejönni támogatás nélkül. Ugyanis egy ember idejébe nem fér bele, hogy hátrányos helyzetű gyerekeknek tábort szervezzen, szervezeteknek adományt gyűjtsön, a koronavírus-járvány idején tízezer palacsintát kiosszon, tizensok klipet forgasson társadalmi problémákról. Ehhez fenn kell tartani egy stábot, amihez szükséges egy minimális büdzsére. Áronék nem fogadnak el az államtól pénzt, hanem pulóvert, bögrét árulnak, és adományozni lehet nekik. Aki ezt inkorrektnek hazudja, az cinikus farizeus, és inkább a megosztottságon dolgozik, mint az árkok betemetésén.”

Lengyel arról is beszélt, meglátása szerint a mostani rendszer egyik legnagyobb problémája, hogy mindenki az esetleges retorzióktól tart. Azt is elárulta, színészként érik-e hátrányok, esetleg kritikák a politikai állásfoglalásai miatt: „Nem olyan világban élünk, ahol ezek teljesen direkt módon történnének. Vannak élményeim, persze. (…) Azt tapasztalom, hogy akkor megyek castingra, amikor az RTL egyes sorozatairól van szó. De nekem nincs ezzel bajom.”

Jelentős rendezők is tapasztalják, hogy nem kapnak pénzt a projektjeikre: „Az a problémám ezzel, hogy úgy tűnik, nem feltétlenül szakmai alapon dőlnek el a dolgok. A helyzetemről pedig azt gondolom, hogy az ismertségemmel embereket tudnék bevinni a mozikba vagy leültetni a tévéképernyő elé, és ezt hülyeségnek tartom nem használni.”

A felvetésre, miszerint nehezíti a magyar színészek dolgát az is, hogy folyamatosan különböző dilemmákba botlanak a politika beszüremkedése miatt. Mint például nemrég Vilmányi Benett, aki nem vette át a Junior Prima díjat, mert azt kérték, ne politizáljon a köszönőbeszédében, úgy reagált: „Azt hiszem, hogyha egy díjátadó előtt valakit bármi másra kérnek, minthogy férjen bele három percbe a mondandója, onnantól nincs rendben a dolog. Nem tudom, mi hangzott el, de azt gondolom, ha engem ilyenre kértek volna, hasonlóan reagálok. Gábor György véleményével értek egyet ez ügyben: egy díj akkor független mindentől, ha a díjazott azt mond, amit akar.”

Arról szólva, hogy ez az ügy is megosztotta a színésztársadalmat, ahogy a metoo-ügyek, azt nyilatkozta:
„Biztos nem leszek ezzel népszerű, de itt is olyan egzisztenciális válság van, és az emberek többsége annyira fél, hogy azt gondolja, vissza kell fognia magát. Próbálnak közben úgy tenni, mintha megengedhetnék maguknak a rendszer bírálatát, de a többség kínosan ügyel arra, hogy kétértelmű dolog ne hagyja el a száját, vagy az ne a nyilvánosság előtt történjen. Eszenyi Enikő esetében is ez volt a helyzet. A főváros nem adott semmiféle magyarázatot arra, hogy elfogadható-e, ami a színházban történt. A panaszosok úgy érezték, már nem mennének tovább, mert tartanak a következményektől, vagy elfáradtak. De, ami a legszörnyebb, hogy az igazgató asszony viselkedése nyílt titok volt, mégsem érte el a színésztársadalom ingerküszöbét, nem váltott ki szolidaritást és nem okozott felháborodást. Így nem volt nyomás, a főváros meg ejtette az ügyet. Ez nem megosztottság. Ez közöny és apátia.”

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2022.11.11 – 18,19. oldal