Sorozatokból, filmekből és színházból is ismerhetjük, mindemellett 12 éve egy ismert csatorna hangja. Bátor a szerepválasztásaiban, a vállalásaiban és a kiállásaiban is. Lengyel Tamást Karafiáth Orsolya kérdezte a Nők Lapja Szépség kiadásában.

A teljes interjú a Nők Lapja Szépség-ben olvasható.

„Pár napja egy autizmussal élő embereknek segítő alapítvány kampányfotózásán vettem részt. Utánanéztem, mi jellemzi ezt a spektrumzavart, és megdöbbenve fedeztem fel, hogy sok minden illik rám. Én is szorongok például nagy társaságban, szemérmes vagyok a privát életem kapcsán, a dühömet vagy a haragomat sokszor nem tudom megfelelően feloldani, nagyon könnyű érzékileg becsapni. Ha valaki beszél egy témáról, fel sem merül bennem, hogy ne venné azt komolyan, ne kiérlelt álláspontja, releváns mondanivalója lenne, csak éppen szerepel. Belőlem nem kívánkoznak elő kinyilatkoztatásszerű dolgok” – fogalmazott Lengyel Tamás.

Van az a mondás, hogy a legnagyobb bók az utánzás, hiszen kristálytisztán mutatja, mennyire tetszik valami. A kérdésre, a színésszé válásában van-e ennek az érzésnek szerepe, Lengyel Tamás leszögezte: „Nincs. Soha nem akartam olyanná válni például, mint Darvas Iván vagy Sinkovics Imre A tizedes meg a többiekben, holott az egyik kedvenc filmem, rengetegszer láttam. Ahogy ott játszanak, az számomra a szabadság egyfajta fokmérője. De nem ez vitt a pályára, hanem megint egy olyan dolog, amivel kapcsolatban zavarba jövök. Sokszor úgy éltem meg ugyanis gyerekként, hogy a társaságban mellőzött vagyok, és hiába szeretném, hogy hulljon rám is több figyelem, ezt nem tudtam megvalósítani.”

Fontos része lett az életének azóta az is, hogy kiáll ügyek mellett. A példáján keresztül beszélt a színházi bántalmazásról, ott voltál az SZFE melletti kiálláson. Arról szólva, mi mozgatja ilyenkor, kifejtette: „Nehéz kérdés, mert sokáig nagyon csöndben voltam. Féltem attól, hogy a sok munkával kiharcolt helyzetemet egyszer csak elveszíthetem, mert a rendszer úgy dönt, a kritikus hang nem kell, és kirekesztenek. Aztán ez megváltozott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyszerűen csak belesodródtam ebbe, mert voltak tudatos döntéseim és választásaim. Visszagondolva is dilemma, melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Mindenesetre előbb csak elkezdtem posztolgatni azokról az ügyekről, amelyekkel nem értek egyet. De hogy is érthetnék egyet olyan döntésekkel, amelyek gátolják másoknak a szabadsághoz és a boldogsághoz való jogait? Engem az ilyen úgy érint, mintha az én jogaimat csorbítanák. Sok empátia van bennem, intenzíven át tudom érezni mások helyzetét. Ha nem szólaltam volna fel például a vígszínházi hazugságok kapcsán, az engem is mérgezett volna tovább. Van, hogy egyszerűen nem lehet hallgatni. Aztán megéreztem, hogy a posztolgatás kevés, igenis ki kell állnom hangosan a nálam kevésbé szerencsések mellett, még akkor is, ha onnantól nem olyan ütemben jönnek a munkák, mint ahogy korábban elképzeltem. Ezalatt alakult ki az is, hogy a humor nyelvén kezdtünk beszélni a közéleti abszurditásokról a Magyarország Kedvenc Műsorával, majd jött az elhíresült újévi köszöntő a Dumaszínházzal, és onnantól átszakadt a gát. Aztán meg már minek befogni a számat. (…) Annyit érzékelek biztosan, hogy kevésbé élek feszültségben magammal. Nincsenek gátak és béklyók, komfortosabb lett az életem. Ez biztosan lágyított a vonásaimon is. Harmonikusabbá tette a létezésemet”

A kérdésre, hogy áll most a startupjuk, a megrendelőket a színészekkel összekötő Szabadszínész, azt mondta: „Ez egy jól strukturált, sok részletre kiterjedő adatbázis, a statisztálástól a fotózkodáson át egészen az epizód- és főszerepekig mindenre lehet embert keresni és találni. A segítségével nem kell állandóan castingokra járni, könnyű és tiszta rendszer. Miután minden digitalizálódik, szerintem mi vagyunk itthon az elsők ezen az úton. Már több mint 2200 színész van benne, és az elmúlt évben kb. 200 projekt fordult meg a felületen.”

Lengyel Tamás most egy érdekes darabon dolgozik, ami Szily László Kitolásából készül. A könyv egy gyermek születését követi annak hároméves koráig. Arról szólva, az ő gyereke mennyit formált ezen, elárulta: „Óriási élmény volt megtapasztalni azt az érzést, hogy felfedeztem valamit, ami önmagában gyönyörű. A gyerekem az. Ő mindenhogy szép. Általa találkoztam először a nyers, önmagában való szépséggel. Lassan érett meg bennem. Elkezdtünk ismerkedni, és most, kilenc hónaposan már tud rám reagálni, felismer, kialakult köztünk a kapcsolat, ami olyan minőségű szeretetté vált, ami magát a szépséget jelenti.”

A teljes interjú a Nők Lapja Szépség-ben olvasható.