Néhány hete láthattuk Sławomir Mrożek Mulatság c. darabjának első verzióját Sardar Tagirovsky rendezésében az RS9 Színházban. Vele beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló oldalán Csatádi Gábor a beteljesedésről, a mindig zenére várásunkról, a csak nők játszotta előadásról, a háború árnyékában formálódó próbákról, a mulatságról, ami akkor is van, ha nem tudunk róla, a mindig csoportokat alkotni akaró önmagunkról és arról, hogy lesz-e még számunkra mulatság?…

A beteljesedésről mi jut elsőre az eszedbe?

Elsőre a sötétség narancssárga fűszerezése jutott eszembe. Mintha naplemente lenne az éjszakában. Ami paradox, ebből is ered az a hihetetlen érzés: nem hiszek benne.

Akkor megeshet, hogy a Mulatság-rendezésed három szereplője sem igazán hisz a beteljesedésben?

A folyamat jutott most eszembe, ahogy a próbafolyamat alatt is ez a fajta folyamat foglalkoztatott. Ez a három szereplő sokszor rázendítene, de nincsen zenekar… Ők a nézőkben ott lévő zenészt szeretnék megszólítani. Ami persze már a huszadik században is lehetetlen vállalkozás volt, mára pedig ez még nagyobb pikantériát jelent. Abban a pillanatban, amikor fel akarják kérni a nézőket keringőre, elfelejtik, hogy már keringőznek. Amikor egy nagy bulit szeretnék Gáborral (vagyis veled), akkor elfelejtem, hogy már a buliban vagyok! A Mulatság attól tud tragikus és komikus lenni, hogy a mulatság már ott van, már benne vagyunk, csak nem vesszük észre ezt a “benne létet”. Ezért kergetjük.

…és azt érezzük, hogy végtelenül mulatság nélküli az életünk, egyre elengedhetetlenebb szükségét érezzük a mulatságnak, ám pont ezért, e miatt távolodunk egyre inkább el a mulatságtól, nem?

Igen, Mostanában zavarban voltam, mert több rokonom is átjött Kijevből  a háború kirobbanása után. El is szállásoltuk őket Kecskeméten, az egyik unokatestvérem viszont kint maradt egy fegyverrel. Édesapám bátyja, a bácsikám is kint maradt. Mindeközben arra gondoltam, hogy mennyire szabad vagy kell jól éreznem magam? Mennyire kell aggódnom, mennyire nem? Azt veszem észre, hogy olyan furcsa világot élünk, amelyben az élet mindent túl halad. A Viberen van egy csoportunk, a bácsikám hozta létre, aki most valahol Kijev környékén van, ahol most szörnyűséges. A Viber-csoportunknak azt a címet adta: Háború. Benne van az édesapám és a húgom is, aki ukrán – így én is az vagyok félig, másrészről pedig orosz és tatár. S benne van a kijevi rokonság nagy része is ebben a csoportban. Aztán a csoportot félórával később az unokatestvérem, aki fegyverrel van kint Kijevben, átnevezte: Család. A Háborúból így lett a Viber-csoport neve: Család. Sosem kerültünk még ilyen közel egymáshoz. Érdekes, hogy gyakran kell nekünk egy háború ahhoz, hogy felfogjuk, mik is a fontos dolgok az életünkben. Azt hiszem, hogy egy háborúhoz nem csak egy diktátor őrülete kell, persze anélkül nehezen menne, ám szükségünk van hozzá arra is, hogy a társadalmunk hálátlan legyen. Évekkel ezelőtt, amikor az Idiótát színpadra vittük, már tettünk bele olyan összefüggéseket az első felvonásába, amelyek az orosz korrupcióról szólnak, és belecsempésztünk jó pár dolgot a társadalmi összefüggésekről. Ott volt benne egy lény, aki másképpen normális, ám mégis az volt benne a legfurcsább, hogy tudott hálás lenni. És sokan körülötte nem tudtak. A mi társadalmaink nemcsak a diktátorok miatt fognak eljutni a háborúkig, hanem az egymással való bánásmódjaink miatt is. Mert a diktátorok nemcsak úgy vannak, hanem ebből a bánásmódból születnek. A diktátorokat úgy szüljük, hogy valakiben létre jön egy sértődés, és aztán ez a sértődés csak gyarapszik, gyűlik, gyűlik. És egyszer csak eljut oda ez a sérelem, hogy a maga nevében akar igazságot tenni, és ebben az igazságban már teljes mértékben hisz. Erről szólnak az ókori görög drámák, vagy Shakespeare tragédiái, Moliére komédiái, Csehov többszólamú drámái és elbeszélései is. Erről szól a 20. század termése. Szóval erről szólnak a drámáink, és mintha mégsem hallanánk meg a bennük rejlő szavakat, gondolatokat, mintha mégsem érzékelnénk a problémák felvetését a színházakban. Közönyös lett a társadalmunk, és sokszor egyáltalán nem együttérző. Csak akkor az, amikor saját érdeke úgy kívánja, hogy együttérző legyen vagy annak tűnjön vagy önmagának teljesítsen egy elvárást, egy lelkiismereti tényezőt. A Mulatság szerzője, Mrozek a korokon és helyzeteken túli világunkat és annak abszurditását elemzi. Korunk egyik legnagyobb pusztító ereje nem az atomfegyverek végtelen arzenálja, nem egy következő még nagyobb vírus lehetősége, és nem is a társadalmi igazságtalanság mindenkori valósága, hanem a szeretet félreértelmezéséé. A szeretet egy olyan szlogen lett, aminek a tartalma teljesen kiürült. A szeretet és a szolidaritás szavak mögé bújás még nem oldja meg a társadalmi problémákat. Főleg azért nem, mert sokan nem nőttek fel hozzá, az intellektuális elfogadás még messze nem valódi nyitás az emberek irányába. Túlságosan képmutató lett a világunk, hiszen sem liberális, sem keresztény értékek mentén nem képes az alapvető megbocsátásra és mérlegelésre. Hanem kirekesztő és általában rejtett módon ítélkező azok felett, akik másképpen gondolkodnának. Nem véletlen a szakadék a két oldal között. Nem véletlen Mrozek Mulatságának szereplői közötti ellenségeskedés és ellenségkép-gyártás. Általán egy eszménybe kapaszkodva pusztítjuk el azt, aki hibázott. Nem feltétlenül úgy, hogy megfosztjuk az illetőt alapvető emberi jogaitól, hanem rafinált módon: pletyka és kibeszélés tárgyává tesszük a másikat. És folyamatosan tudatosítjuk önmagunkban, hogy kell mindig valaki, akit kizárhatunk. Ez a Mulatság figyelmeztető ereje.

E miatt a bánásmód hangsúly miatt volt számodra az is fontos, hogy a darab három férfi szereplőjét három nő játssza most?

Igen, pont ezért. Mrozek korában a három férfi elég volt ahhoz, hogy az elnyomottságot megmutassuk. Ma ezt a hangulatot három nővel, három majdnem színésznővel mutatjuk meg. Azért mondom, hogy majdnem, mert ők is olyanok, mint én: hol foglalkoznak színházzal, hol nem. Hol kőszínházban játszanak, hol függetlenekkel. Olyanok, mintha ki lennének tagadva, taszítva. Nem csupán három nő van, három színésznő, hanem három alkotó is, aki keresi a helyét. Számomra ebben  mutatkozott meg az, hogy  ők nem csupán statisztikai adatok, hanem  valós személyek. Mindannyian félünk attól, hogy statisztikai adatok maradunk. Azt hiszem, Sztálin mondta, hogy egy ember halála tragédia, sok emberé: statisztika. Hátborzongató, hogy ő mondta. Hiszen folyamatosan gyarapította ezt a kegyetlen statisztikát. A Mulatság c. drámában azért N, B, S legények az én megfejtésem szerint, mert ők statisztikai adatok. Ebbe a helyzetbe bármelyikünk kerülhet most már e világban. Így aztán bárkit el lehet ítélni, el lehet szállítani. Egyre jobban értem most már  Mnouchkine szavait, aki származását tekintve valamennyire orosz is, és ő mondja, hogy mindig fél attól, hogy önmagát meg kelljen neveznie, mert akkor elkezdünk kategóriákat teremteni. Szeretem a tatárokat, az oroszokat, az ukránokat, a magyarokat. Ám amikor mellém lép valaki, mellét ütögetve, hogy ő milyen nagy magyarnak gondolja magát, akkor azt érzem, hogy igen, én is, ám közben  orosznak, ukránnak, tatárnak is. Nagyon rossznak tartom, ha egy csoport elvvé, ideológiává, szabállyá válik. Legyen az a csoport bármilyen jó, hasznos is. Én csak annyit látok, hogy emberek vannak, nagyra nőtt gyerekek, akik próbálnak csoportokat alkotni.

Lehet, hogy ez a Mulatság az ilyenféle csoportosulásoknak szeretne ellene menni?

Ők hárman vannak. Közülük kettő tud “csoport” lenni a harmadikkal szemben. Mert egy ember nem tud csoport lenni. Mindenki fél, menekül attól, hogy nem csoport. És azt hiszem, hogy ez az őrület!