Kikiáltották már dívának, a tévézés nagyasszonyának, de ötven körül arra gondolt, hogy most ő definiálná inkább saját magát, és ha az új Claudiához a saját határai átlépése szükséges, ám legyen. Egyben volt biztos, őszinte és önazonos lesz. Liptai Claudiát a Nők Lapja kérdezte.

Arról szólva, hogy podcastokat kezdett készíteni, önálló estje lett, megint játszik színházban arról faggatták a színész-műsorvezetőt, hogy ötvenévesen újragondolja-e önmagát:
„Igen, és ez abszolút tudatos döntés. Sosem csináltam még ilyet, de most ezt is kipróbálom. Egyébként a podcastot, amit említettél, most kicsit szüneteltetem, mert ennyi mindent nem lehet büntetlenül csinálni, hogy az ne menjen a magánéletem rovására, amire pedig egész életemben vágytam, hogy az rendben legyen. Komoly terheltsége az ilyen típusú embereknek, mint amilyen én vagyok, hogy mindig iszonyúan hasznosak akarnak lenni. De megértettem, hogy a kettő egyszerre nem megy. A fenntartható egyensúly megtalálására törekszem.”

Azt is hozzátette: „Én voltam a díva, a tévézés nagyasszonya, meg ki tudja még, milyen jelzőket aggattak rám, és most meg semmi. Nem volt színház, tévé, csak önmarcangolás, hogy mi történt, rossz lettem, csúnya lettem, elmúltam? Ebben persze benne volt az is, hogy tudtam, nemsokára ötven leszek. És akkor, egy évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy profilt váltok, így született meg az önálló estem is.”

A Clauságokban abszolút személyes történetekkel áll a nagyközönség elé, amelyekben lemezteleníti magát a szó átvitt és konkrét értelmében is:
„Ez így van. Pedig én soha nem szerettem egyedül lenni se színpadon, se tévében, se máshol. Éppen ez jelenti azt a fordulópontot, amiről eddig beszéltünk. Egyébként csak kezdetben nehéz, egy idő után már sodornak magukkal az események. Ha egy éve nem érzem magam olyan rosszul a bőrömben, akkor ez az est nem születik meg. Az volt bennem, kell lennie valaminek, amit én magam hozok létre. Amit én írok, én adom elő, teljes egészében én vállalom érte a felelősséget. És azután már nem volt visszaút. Szükséges, hogy időnként túllépjünk azokon a határokon, amelyeket magunk húzunk meg magunknak.”

„Azt tudtam, hogy bárhol és bármikor mesélem a történeteimet, azokkal megnevettetem, elgondolkodtatom az embereket, és az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha ezeket összefűzném és színpadra állítanám. Persze tele voltam kétségekkel, vajon ez nem nagyképűség? Érdekel ez majd bárkit is? Vannak ugyan önálló estek, de olyan szinte alig, amelyik csak magáról az előadóról szól. Vajon képes vagyok én erre? Hogy átlépjek a kishitűségemen, ahhoz kellett a férjem és a barátaim, akik megnyugtattak, hogy képes leszek rá. Én írtam a szövegkönyvet és állítottam színpadra, én találtam ki a jelmezt, a zenéket, mindent. És megfejeltem még egy dologgal. Világéletemben mindenkitől azt kaptam, hogy szép, jó és ügyes vagyok, de énekelni nem tudok. Egyszer az egyik műsorban találkoztam egy énektanárral, aki azt mondta, hogy nagyon különleges hangom van, és amit énekelek, az gyönyörű, mert belülről jön. Arra gondoltam, hogy akkor tizenkilencre lapot húzok, és színpadra viszem a legnagyobb félelmemet is, ami az éneklés. Négy dal lett belőle. Az első fellépéskor, amire Szentendrén került sor, rettegtem, de a siker elsöprő volt. A végén nagyon sokan jöttek oda hozzám, hogy hálásan köszönik ezt az őszinteséget, ami nekem nagyon furcsa volt, mert én a mai napig azt hiszem, hogy mindenki őszinte: ami a szívén, az a száján” – mesélte Liptai Claudia, aki a Hölgyválasz című darabban is látható a Játékszínben.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.