A Táncművészeti Egyetem tanára, és a kortárs tánc egyik hazai úttörője. Bár mostanában kezdik egyre többen úgy ismerni, mint Walters Lili anyukáját (amióta Lili egyre-másra tűnik fel filmekben, sorozatokban), de valójában ő taposta ki azt az utat – a gyerekei és a saját maga számára –, ami művészi kiteljesedésben és kíváncsiságban nem ismer határokat. Lőrinc Katalint kérdezteGyárfás Dorka a WMN oldalán.

Lőrinc Katalin elsőként arról mesélt, hogy elég hamar, 31 évesen kiszállt a társulati létből. Eredetileg nem a gyerekek miatt, „de aztán lett belőle gyerek is”: „Minden nőgyógyász azt mondta, nem eshetek teherbe, és ha ne adj’ isten mégis, akkor nem fogok tudni simán szülni. Ehhez képest véletlenül teherbe estem – nem védekeztem, mert minek –, és mind a három gyereket simán megszültem. De mindezek előtt egyszer csak úgy éreztem: nem akarok többé úgy dolgozni, hogy mindig megmondják nekem, mit csináljak. Szeretnék függetlenné válni, bár akkoriban táncosként szabadúszónak lenni nagyon fura jelenség volt – itthon nem is létezett ilyen.”

Arról szólva, hogy került Cambridge-be és Luxemburgba a szocializmusban, elmesélte: „Ott kezdődött, hogy 18 éves korom körül rájöttem, hogy a Csipkerózsika meg azok a szerepek, amikben szépnek kell lenni és eljön a szőke herceg – nekem nem fekszenek, ez nem az én világom. Se szép nem vagyok, se boldog nem vagyok, se nem jön a herceg. Én inkább a földhöz szeretném csapni magam, ha lehetne, de mindenképp másképp fejezném ki magam. Csak hát hogyan? Itthon erre nem nagyon volt minta.”

Végül kalandos úton beiratkozhatott Maurice Béjart iskolájába, a Mudrába, majd a stockholmi Cullberg-balett szólistája lett, miközben a londoni Contemporary Dance School hallgatója is volt. Táncolt a Pécsi Balettben és a Bécsi Táncszínház szólistájaként is.

„A tánc az egyetlen művészeti ág, ami 100 százalékban az emberi testet használja eszközként, amit állandóan edzeni kell. Hiába van meg hozzá a lelked, ha a tested – vagyis az eszközöd – nem áll készen rá, hogy ki tudd fejezni vele magad” – fejtette ki Lőrinc Katalin, aki azt vallja, igazán akkor szívta magába a legtöbb tudást, amikor – már felnőttként – elkezdett tanítani, és találkozott sok minden mással: pszichológiával, szociológiával, vagy például a Feldenkrais- és az Alexander-módszerrel, amik a reveláció erejével hatottak rá. „Miután Lilit megszültem, és itthon lezajlott a rendszerváltás, azt mondtam: na, most végre érdemes hazajönni, lehet csinálni valamit. Egy kisbaba mellett azonban nyilván csak olyan munkát vállalhattam, ami az ő gondozása mellett belefért az életembe – és a társulati létezés nem ilyen, egy színházban nem mondhatod, hogy bocsánat, én este hétkor szoptatok. Ezért mentem el tanítani” – mesélte Lőrinc Katalin.

Arról is beszélt, hogy sokan csodálkoztak, amikor először jött haza: Svédországból ugyanis három évre a Pécsi Baletthez szerződött: „Volt egy olyan húsz év az életemben, amikor mindenütt maximum három-négy évig maradtam – most már jó kislány vagyok, nem ugrabugrálok annyit –, és akkoriban külső szemmel mindig érthetetlen döntéseket hoztam, mert azok zsigerből fakadtak. Egyszer csak mindig úgy éreztem, hogy tovább kell lépnem. (…) Még mindig úgy éreztem, hogy itthon kell hasznosítanom, amit külföldön megtanultam. Úgy gondoltam, itt rám szükség van – és a kilencvenes évek tényleg kedvező időszak volt ehhez, mert akkor nagyon úgy nézett ki, hogy itt minden előre halad.”

A kérdésre, az itteni levegő nem nyomasztja-e annyira, azt felelte: „Nem, mert meg tudom teremteni magamnak azt, amiben jól érzem magam. Jó lelkiismerettel veszem ki az életből azt, ami engem táplál. Szinte csak fiatalokkal töltöm az időmet, korombéli barátaim alig akadnak. Elvégre a táncosok többnyire fiatalok, nem mindenki tolja még ebben a korban, mint én…”

A TedX Talkban arról is beszéls miért nem kell feltétlenül testileg megöregedni, és hogyan kell figyelni a szervezetünk jelzéseire: „Nekem szerencsém van, mert negyvenévesen szültem a harmadik gyerekemet, tehát akkor még egyáltalán nem volt időm az öregedéssel foglalkozni – kismama voltam, ami maga a fiatalság. Mondjuk, én semmit sem akkor csinálok, amikor mások… De azt mondom, semmit sem lehet erőltetni. Azt sem, hogy szuper fiatalok maradjunk – mert látszani még lehet annak, de fiatalnak maradni nem annyira. Ugyanakkor tény, hogy nagyon erősek az életkorral kapcsolatos előítéletek a társadalomban. Magától értetődő, hogy bizonyos kort hogyan kell viselni, és ezt nagyon nehéz lebontani. Csak az tudja másként csinálni, aki belülről így érzi jól magát, és fel is vállalja. Néha én is mondom a gyerekeimnek és a tanítványaimnak, hogy szóljanak rám, ha már ciki vagyok. De amikor harminckét évesen lejöttem a színpadról, akkor úgy tűnt, jönnek a joviális évek, megyek tanítani. Egy darabig jó is volt így. Aztán negyvennyolc évesen elmentem a Holland Táncszínház vendégjátékára a Müpába (ami akkor nyitott), és hosszú évek után először volt olyan érzésem, hogy valami ilyesmit azért én is el tudnék képzelni magamnak. Az előadás után álltam a 2-es villamos megállójában, erre lelassít mellettem egy autó, kinyílik az ajtaja, és kiszól belőle Horváth Csaba (elismert koreográfus és mozgásszínházi rendező – a szerk.), hogy „Gyere, Kati, elviszlek haza!”. „Jó lesz nekem a villamos” – mondtam, de ő erősködött, hogy üljek be. Aztán azt mondta, hogy épp készül egy darabra, amihez kellenék neki. Mondom: tizenöt éve nem tréningezem, nem vagyok formában. De, de, de – vállaljam. Nos, nem vagyok egy ezoterikus alkat, de ez azért érdekes volt…”

Azt is elárulta, hogyan érintette, amikor megkérdezték, hogy nem játszana-e egy hullát Grosan Krisztina A legjobb dolgokon bőgni kell című filmjében: „Én mindenre azt mondom, amit még nem csináltam, hogy boldogan!”