Elindult a Tánc Színház Nevelés oldal, amely beszélgető sorozatot is közöl. A tánc/színház/nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókat, munkatársakat kérdezik, köztük Lőrinc Katalin táncművész, táncpedagógus, koreográfust, a Magyar Táncművészeti Egyetem tanárát.
Először a Tánc Színház Nevelés konferenciáról kérdezték a táncművészt, amelyben mint projektvezető vett részt: „Úgy vagyok a négy konferencia-felvonással, mint egy szülő a gyerekeivel: szépnek, okosnak, ügyesnek látja őket, a hibáikat is másként kezeli, mint hogyha nem a gyerekeiről lenne szó, és büszke a legapróbb eredményeikre is. Nos, pontosan így…
Össze tudtunk hozni annyi különleges, és csodálatra méltó tevékenységet végző embert, már önmagában eredmény!”
– folytatta. “Többeket megerősített abban, amit elkezdtek, másokat pedig inspirált arra, hogy belevágjanak valami olyasmibe, amit még nem próbáltak.”
Arról is beszél, hogy milyen hatással volt rá a konferencia:
„Táncművészként a nézővel mint résztvevővel való kapcsolódás terén változott az attitűdöm. Az eddiginél is nyitottabb lettem a nézőre, aki jelen van, körülvesz
(mondjuk, kiállítás megnyitókon előadott performanszaim során), sokkal inkább játszótársként tudok hozzá viszonyulni, és még inkább érdekel, hogy ő mit kap, mit nyer egy ilyen szituációból. És örülök (s még inkább próbálom előmozdítani az improvizációmmal), ha ő is játszótársnak tud tekinteni a játékom közben, nem ugrik vagy húzódik félre tiszteletteljes udvariasságból 3 méter távolságra, ha közelébe kerülök: nem a „művésznő” kategória vagyok neki, hanem közösen létezünk egy adott térben, egy adott alkalomból kifolyólag. A kiállítás megnyitásához ő pontosan ugyanannyira kell, mint én” – mondta Lőrinc Katalin.
A kérdésre, szükséges-e a közönséggel való aktivitás formáit tanítani a táncos képzésben, ezt felelte: “Szükséges is, és lehet is. Én ezt teszem már néhány éve. A dolog a teremben kezdődik egy sima órán.
Tehát ahhoz, hogy ki tudjam vinni a gyerekeket mondjuk a Vörösmarty térre flashmobozni, vagy egy kiállító terembe, ahol idegenek között vannak testközelben, – mert ezek az első lépések a közönséggel való proaktív foglalkozás felé! -, ahhoz előbb meg kell teremteni azt a légkört az órán, ami ezt lehetővé teszi.
Nyitottság, egyenrangúság (a-tekintetben, hogy ott és akkor a táncteremben mindnyájan együtt izzadunk valami közös célért, és nem az van, hogy én diktálom, te meg a végrehajtó alattvaló vagy), és a problémafelismerő- és megoldó készséget fejlesztő pedagógiai módszerek. És igen, sokat, sokféle szituációban kell emberek között dolgozni.”