A Radnóti Színház művésze az Indexnek adott interjújában kitér arra is, hogyan látja szakmája helyzetét.
A teljes interjú ITT érhető el.
Míg másoknak a pandémia határozta meg a hétköznapjait, Lovas Rozi anyuka lett. A kérdésre, hogyan élte meg ezt az időszakot: “(…) Olyan volt, mintha az egész világ hozzám lassult volna. Elég nagy hajtásban éltem, sokat és sokfélét dolgoztam. Kicsit meg kellett állni. Most viszont, amikor már szeretnék visszagyorsítani, nem lehet. Ez kicsit furcsa, visszafojtott energiákat eredményez. Ám ez a szörnyű helyzet sokakat kényszerített arra, hogy összehozzanak egy „B” tervet. Nekem viszont az ábécé összes betűje egyetlen feladatra mutatott, és a kisfiamra szenteltem minden figyelmemet.”
Arról szólva, hogy a világjárvány előtt nem félt-e attól, hogy kimarad a munkából, Lovas Rozi kifejtette: “Kováts Adél is próbált megnyugtatni, hogy ne izguljak, várnak vissza, és hogy nem maradok ki semmiből, én viszont egyáltalán nem izgultam. Pont egy jó állapotban, rengeteg munkával a kezemben alakult úgy, hogy állapotos lettem, és nem éreztem azt, hogy valamit félbehagynék. Sőt meg is könnyebbültem, mert magamtól nem tudtam volna kiszállni a mókuskerékből.”
Most indult a műsorvezetésével az Egyszer lent című podcast második évada, amelyben olyan személyek történetét ismerhetjük meg, akik kimásztak a gödörből, vagy talpra álltak egy tragédia után. Azt is elárulta, ez a munka hogy találta meg: “Meglepetésszerűen érkezett az életembe. Akkor jött a felkérés, amikor már a legtöbb munkámat leadtam, mert már nagy volt a hasam. De teljesen beletrafált az élethelyzetembe és érdeklődési körömbe. Direkt nem hivatásos riportert vagy médiaarcot kerestek, hanem egy színészt. Meg is értettem, hogy miért. Az egész olyan, mint egy szerepre való felkészülés: egy ember lelkének a mélyére kell ásni, és meg kell találni a történet lényegét, az azonosulást.”
A felvetésre, miszerint a színművészeti egyetem körüli állapotokat is látva, a színházi világ egyre inkább kettéhasad, Lovas Rozi elmondta: “(…) A szívem szakad meg attól a rombolástól, amit látok. Sokat gondolok azokra, akik most kezdik el ezt a pályát. Nekünk anno rengeteg lehetőségünk volt. De nagy bűnnek érzem azt is, amit a közvélemény művel a szakmánkkal. Lassan semmilyen renoméja nincs annak, ha az ember kultúrával foglalkozik. Azt a korszakot éljük, hogy jelzőket aggatunk emberekre, csoportokra, és ezzel szétszakítjuk azt, aminek egységesnek kéne maradnia. Így viszont a hivatásunk a lényegét veszíti el.”