A Loupe Színházi Társulás nőnapon mutatta be a Lányok, fiúk című darabot, amelyben a néző igazi érzelmi hullámvasútra ül fel: együtt nevet és együtt sír a monodrámában Lovas Rozi által megszemélyesített főhősnővel. A színésznővel és férjével, a darabot rendező Horváth János Antallal beszélgetett a Dívány.hu.

A kérdésre, hogyan esett a választása a Lányok, fiúk című darabra, amelyben a családon belüli erőszak is megjelenik, Horváth János Antal elmondta: „Azt gondolom, hogy a művészet elsősorban arra való, hogy lehessen hozzá kapcsolódni, az egyéni tapasztalást univerzálissá tegye és megszüntesse a magányosság érzését. Amikor az Árvák után négyen létrehoztuk a Loupe Színházi Társulást, az volt a célkitűzésünk, hogy olyan témákat dolgozzunk fel, amelyek társadalmilag tabusítva vannak, pedig sokak számára felszabadító lehet, ha színpadon látják, vagy ha utána beszélgetnek róla. Miután láttam a Lányok, fiúk ősbemutatóját Londonban, úgy éreztem, hogy nekem is kezdenem kell vele valamit, olyan erős színházi élmény volt.”

A színész munkaeszköze a saját személyisége, önmaga. Ebben a darabban nagyon súlyos, nehéz érzések is megjelennek. A felvetésre, anyaként mennyire volt nehéz ez a szerep Rozinak, a színésznő kifejtette: „Öt éve olvastam először ezt a darabot. Akkor még egy monodrámát láttam benne, amitől megijedtem, nem gondoltam, hogy készen állok rá vagy szeretném eljátszani. Az azóta eltelt idő alatt a magánéletünkben is történtek változások, született két gyerekünk, de szakmailag is sok tapasztalatot szereztem, különböző szerepekben és helyzetekben. Az élet tehát „alápakolt” egy csomó mindent, amitől már nem szimplán színészi vagy színházi kihívásnak tűnt, bár annak is nagyon előkelő: készen állok-e arra, hogy ennyi szöveget elmondjak egyedül, van-e annyi tartalmam, hogy emiatt érdemes rá odafigyelni?

Már van annyi kapcsolódásom ezzel az anyaggal, hogy nagyon tud személyes lenni, nagyon tud fájni, és így tud a leginkább hiteles lenni. Nehéz, igen. Meggyötröm magam, amikor belemegyek. De vannak, akikkel ezek a dolgok megtörténnek.„

Lovas Rozi arról is beszélt, hogy a színház organikus része az életüknek.

Arról is beszélt, hogyan lehet összeegyeztetni a kisgyerekes létet a színház világával: „Abszolút egyéni, hogy ki mit tart prioritásnak, hogyan érzi magát egésznek. Ebben szerintem egyáltalán nem szabad tanácsokat adni vagy utakat mutatni, ez mindenkinek a sajátja. Három hónapos volt Misa, amikor forgatni kezdtem. Persze mindig volt vele egy vigyázó, de ott volt velem minden pillanatban, szoptattam, amikor kellett, és közben végeztem a munkámat. Nagyon felszabadítónak éltem ezt meg, hiszen sok feszültség, fáradtság ki tud szelepelődni a munkán keresztül. Szerintem mindenki jobban jár, ha én játszom: kiteljesít, egésznek érzem magam, jobb fej vagyok otthon.”