„A személyiségükben sok az egyezés, az már a fiatal színésznő egyetemi évei alatt kiderült. Bensőséges játékukról, elvitathatatlan tehetségükről nem is beszélve. A sors keze, hogy ma a Radnóti Színház tagjaiként egy színpadon állnak” – Lovas Rozival pályatársáról, „mentoráról”, Csomós Mariról beszélgetett a Nők Lapjában Koronczay Lilla.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2021.04.14 – 38,39,40. oldal

A kérdésre, olyan-e az anyaság, ahogy elképzelte, Lovas Rozi elárulta: „Még olyanabb! Ilyen boldogságot álmodni sem lehet.”

Tavaly májusban született Misa, pont előtte kezdődött a karanténidőszak. A kérdésre, Csomós Mari látta-e már a színésznő elárulta: „Még nem, mert Csomira most nagyon vigyázunk, nehogy elkapja a vírust. De tudom, alig várja, hogy bemutassam neki. Addig fotókat küldök róla, ő meg gyönyörködik bennük. Emlékszem, mennyire örült, amikor elárultam neki, hogy várandós vagyok! Teljesen meghatódott. Csomival az első perctől kezdve volt közöttünk valami mély rokonszenv. (…) Nagyon szerettem a bensőséges játékát, ami hozzám is közel áll. (…) A színpadon pedig maga a csoda! Ott rejlik benne a mindenség. Szinte eszköztelen, de az egyszerűségen belül érezhető a végtelen lehetőségek sora, a rengeteg szín. Számomra az ő játéka maga a színészet” – fejtette ki Lovas Rozi.

„Ahogy beléptem a Radnótiba, mintha egy nappaliba, egy család életébe pottyantam volna bele, és egyből mindenkihez közöm lett. (…) Soha nem játszotta el, hogy ő már mindent tud, pont hogy a küzdelmeit mesélte el, azt, hogyan talál meg egy figurát, hogy aztán otthonosan érezze magát a bőrében” – mondta Lovas Rozi, aki szerint Csomós Mari (egyszerű, mély, figyelmes és rendkívül érdeklődő, a szívén viseli a másik sorsát.

„Mindketten önmarcangoló, kételyekkel küzdő emberek vagyunk, istenverte maximalisták, ha tetszik, akik soha nem elégedettek önmagukkal. Volt ezzel kapcsolatban egy felismerésem. Együtt játszottunk a Futótűz című darabban, ahol én csak az első felvonás vége felé lépek színpadra, ő pedig nagyjából akkor végez. Rákaptam arra, hogy a takarásból meglesem a monológját, utána pedig mindig megvitattuk, hogyan sikerült. Emlékszem, az volt az utolsó előadásunk egy hosszabb szünet előtt, és amikor Csomi lejött a színpadról, felsóhajtott: „Na, ez most jó volt. Nyugodt lélekkel megyek pihenni.” Akkor jöttem rá, hogy ennek a bennem lévő feszültségnek soha nem lesz vége. Hiszen ő is, ennyi év után, ugyanúgy odateszi magát minden alkalommal, ugyanúgy izgul, szemernyivel nem lett kisebb számára a tét. Ettől nagyon megnyugodtam. Ezek szerint soha nem fogom félvállról venni a színészetet, nem válik rutinná, vagyis mindig kihívás marad” – tette hozzá a színésznő.

Arról szólva, miért lehet, hogy mindig közös nevezőn vannak, azt nyilatkozta: „Lehet a mélyben valami hasonló érzelmi tapasztalat, egy élmény, talán az, hogy neki is korán meghalt a férje, mint az én első nagy szerelmem. Mindenképpen van köztünk valami lelki rokonság, egy ismerős érzés, ami miatt könnyebben értjük egymást. De szakmai konkrétum? Amikor A művésznő és rajongói című Osztrovszkij-darabot próbáltuk – nagy kihívás volt a főszerepet eljátszani -, Csomi a végén odajött hozzám, és boldogan magához ölelt. Nem szószátyár típus, ő inkább csak megölel. De attól az öleléstől én úgy megnyugodtam!”

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2021.04.14 – 38,39,40. oldal