A színészi hivatásra fokozottan igaz: időről időre szükség van a magányra, az elvonulásra. Lovas Rozi színésznő ilyenkor leginkább természetközeli helyeken keres megnyugvást. Ennek kapcsán kérdezte a Kultúra.hu.

A kérdésre, ha azt mondják, „kedvenc hely”, mi ugrik be neki, Lovas Rozi elárulta:

„Gondolkodás nélkül két hely jut az eszembe: az egyik a Dunakanyar, Nagymaros és Zebegény, a másik a Pannonhalmi Főapátság épülete. Zebegény gyermekkorom egyik legfontosabb helyszíne, a domb tetején volt egy kis háromszög faházunk, ahol nagyon sok csodaszép nyarat töltöttem. Ezek a kedves emlékek nemcsak a közvetlen szűk családomhoz, hanem a nagymamámhoz és az unokatestvéreimhez is kötődnek. Ha a házikóra gondolok, ma is élénken élnek bennem a természetközeli, nomád kalandjaink, a lekvárfőzések, a szalonnasütések, a vidám kerti mosakodások, a teraszon alvás… (…) A természet közelségének szeretetét itt szívtam egy életre magamba, meghatározó volt megtapasztalni, hogy szinte minden a földből jön. Ma is hordozom magamban az itt töltött nyarak ízeit, illatait és nyugalmát.”

Azt is hozzátette: „Mivel az egész életem folyamatos szociális érintkezésben zajlik, a színpadon és arról lelépve is, hatványozottan nagy szükségem van arra, hogy időnként elcsendesedjek, és megtaláljam azt a valakit, aki én vagyok ott legbelül. Sikeres, de nem könnyű évad van mögöttem, mindenféle szempontból túlhajszoltam magam és kimerültem, így tudatosan kerestem a megnyugvást.”

Arról szólva, hogy a gyermekeinek adott-e át valamit a természet szeretetéből, kifejtette:

„Nagymaroson, Zebegénytől két percnyire építjük éppen a családi házunkat, ami életünk eddigi legnagyobb kalandja. Ott él egyébként a férjem családja, úgyhogy félig-meddig már nagymarosiak vagyunk, ami nekem kicsit olyan, mintha zebegényiek lennénk. Úgyhogy igen, azt gondolom, egyenes ágon öröklődik a természetközeliség és a Duna szeretete.”