Mitől lesz valakiből jó súgó? Mi számít ezen a pályán sikernek? És miért volt jó döntés Lovass Ágnes részéről, hogy húszévesen lemerészkedett a Thália büféjébe? A színházi szakemberrel nemrég megjelent Súgókönyve ürügyén beszélgetett a Kultúra.hu és a Magyar Narancs.
“A súgáshoz segítőkészség kell. Ez a legfőbb, a legalapvetőbb. Ha benned nincs efféle, akkor nem neked való ez a foglalkozás” – mondja Lovass Ágnes, aki kellékesként kezdte a Kazimir Károly vezette Thália Színházban.
“Ma már sajnos kevesen emlékeznek rá, de volt a Tháliában egy fantasztikus ember: S. Tóth József színész. Amikor egy hét után remegő térdekkel mégis csak lemerészkedtem a büfébe, ő állt ott a pultnál, éppen „nem kávét” ivott. Én fejhangon elhebegtem, hogy én vagyok az új kellékes, és hogy egy kávét szeretnék, mire ő bemutatkozott. Megfogta a kezem, felvezetett a picéből, a nézőtéri folyosón át ki a főbejáraton, húzott engem egyenesen be az Operett kocsmába, a pulthoz. Dodó – ez volt a beceneve – azt kérdezte: – Mit iszol? – Kólát – feleltem óvatos kérdő hangsúllyal, lévén, hogy dél volt. – Ne szórakozzál már! Két konyakot kérünk! Koccintottunk, és a következőt mondta: – Isten hozott a Thália Színházban, ha bármikor segítségre van szükséged van, fordulj hozzám bizalommal, rám mindig számíthatsz! Ma is libabőrös leszek, ha ez eszembe jut. Ettől a pillanattól, egészen Dodó haláláig, barátok maradtunk” – mesélte Lovass Ágnes.
Azt is hozzátette: “Kezdettől tisztában voltam vele, hogy a színház az érzelmeikkel dolgozó emberek gyülekezete. Az a díszítő is, aki napi három tonnát mozgat meg, ugyanúgy rendkívül érzékeny lélek, nem véletlenül dolgozik színházban. A színészek meg aztán különösen. Egy próbafolyamat arról szól, hogy előbányásszák a valaha megélt érzelmeiket, fájdalmaikat, újakat kreálnak, esetleg valamilyen frusztrációt játszanak ki magukból. Az olvasópróba környékén még lazán, aztán a főpróbahéten egyre feszültebben. Egyáltalán nem mindegy, hogyan szólok ahhoz a színészhez egy próba szünetében, vagy egy bemutató előtt. Az empátia az egyik legfontosabb tulajdonsága a súgónak.”
Arról szólva, hogy mi inspirálta a Súgókönyv megírására, a Magyar Narancs-nak nyilatkozott:
“Inkább az a kérdés, hogy eddig miért nem született még ilyen munka. A színházi háttérembereknek, a szcenikusoknak, a színpadmestereknek elérhető ugyan valamiféle képzés, de ezeket a szakmákat is csak rövid ideje oktatják. Súgóképzés nincs, nem is volt soha. Minimum tíz éve ott volt már a fejemben, hogy rögzíteni kellene az összegyűlt tudásomat, sőt egy súgóiskola létrehozásán is gondolkodtam, de nem vagyok jó organizátor. Aztán még a régi SZFE-n végre indult egy felnőttképzés, asszisztensnek lehetett jelentkezni. Három évfolyamot indítottak, amelynek keretei között mindhárom évben – az országban először – én taníthattam a színpadi súgást. Itt kimondottan hangsúlyozom, hogy a tanulók hallgatók voltak, fél év alatt ugyanis ezt a szakmát lehetetlen megtanulni. Itt született a könyv alapja, tulajdonképpen az volt az én óravázlatom, kicsit kiszélesítve, s huszonöt nyomtatott oldalon a rendelkezésükre is bocsátottam. Ezt a jegyzetgyűjteményt egyfajta kapaszkodónak, szinte tananyagnak tekintették. Aztán jött a járvány, a színháznélküliség, amikor végre volt időm összerendezni és leírni a gondolataimat.” A Magyar Narancs interjúja itt olvasható.