Ezen a héten Veiszer Alinda vendége a Kossuth-díjas színész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, Lukács Sándor volt, aki éppen ötven éve tagja a Vígszínháznak. A beszélgetésben, amelyet egy jelképes havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni, a színész pályájáról, költői munkásságáról és arról is szó esik, mit gondol egykori igazgatója és rendezője, Marton László ügyéről.

A színész maga olvassa fel Önéletrajz című költeményét, amelynek egyik sorára („puskacső mögé sosem álltál”) reagálva elmondja, hogy mentesült a sorkatonai szolgálat alól, miután a Színművészeti akkori rektora, Várkonyi Zoltán kijárta, hogy a művészeti főiskolásokat megkíméljék a besorozástól. Így úszta meg a ’68-as prágai bevonulást is. Lukács szerint ő egyébként is a fehér asztal melletti megbeszélések híve, és gyűlöli azokat, akik a náluk gyengébbeket bántják.

A beszélgetés itt hirtelen fordulatot vesz, Veiszer Alinda ugyanis rávilágít, hogy ez éppen arról a hatalommal való visszaélésről szól, ami a Vígszínház két vezetőjével szemben is felmerült. A kérdésre, hogyan viselte a Marton László és Eszenyi Enikő körüli botrányokat, Lukács Sándor azzal indít, hogy rengeteget köszönhet Martonnak, aki húsz évig volt az igazgatója, és aki az évek alatt egyre bölcsebb, toleránsabb és jobb rendező lett.

Az ő bűnei közel sem voltak akkorák, mint amennyit szenvedett és kapott érte. Pechére itthon ő volt az első” – állítja Lukács, és elmondása szerint Marton is nagyon felháborítónak tartotta a vele szembeni eljárást, ilyen mélységekig nem érezte magát bűnösnek.

Lukács Sándor a főiskolán húsz évig tanító Marton egykori tanítványait is megkérdezte, tapasztaltak-e bármit a tanáruk tetteiből, de a válasz mindig az volt, hogy soha nem történt ilyesmi. Szerinte akikkel ez megesett, „külsősök”, azaz az intézményeken kívüli színészek voltak. Kettejük viszonya pedig az ügy kirobbanása után sem változott, a rendező élete utolsó munkájában, a Tartuffe-ben is rá osztotta az egyik főszerepet.

Az interjúban szóba kerül Eszenyi Enikő esete is, Lukács ezúttal is leszögezi, velük, idősebbekkel szemben nem történt abúzus, Eszenyi normálisan, rendesen és tisztelettel beszélt velük – a probléma csak a fiatalokat érintette. Elmondása szerint ő személyesen nem vett részt olyan munkában, ahol a „csúnya dolgok” megtörténtek, azt az időszakot viszont mindenki nagyon nehezen kezelte. A Vígszínház öregebbjei pedig úgy döntöttek, inkább háttérbe vonulnak, és sem pro, sem kontra nem nyilatkoznak az ügyekben.

A beszélgetésben szó esett még a miskolci gyerekévekről, a begörcsöltető rendezőkről, a jó apaságról, valamint a feleségéhez, Marihoz írt verseiről.

A beszélgetésről készült teljes beszámolót itt, a Telexen érhetik el.