A www.szinhaz.net az SZFE ügye kapcsán hat színésszel és egy rendezővel beszélgetet arról, hogyan kerültek a pályára, hogyan boldogultak szakirányú diploma nélkül, és a felsőoktatáson kívül milyen egyéb (kerülő) utak vezethetnek a színházhoz.

A teljes riportot itt érheti el.

(…)

„Soha nem jutott eszembe, hogy színész szeretnék lenni” – kezdi Lukáts Andor, aki ennek ellenére ma már Kossuth- és Jászai-díjas színész, rendező. (…) Ugyanakkor a színpad korán megjelent az életében. Édesanyja által szervezett előadásokban, amelyeket az általa gondozott „pszichiátriai betegeknek” írt és rendezett, gyakran ő is feltűnt apró mellékszerepekben, természetesen mindig rossz időben, a számára kijelölt végszó elhangzása előtt.

Saját elmondása szerint Fodor Tamás sem igazán tervezte a színészi pályát, az Egyetemi Színpad indította el a karrierjét – azóta ő is Jászai-díjas, és a ma Stúdió K néven ismert hajdani Orfeo Stúdió is az ő vezetésével alakult meg a rendszerváltás előtt.

Szalontay Tünde sem sorolható azok közé, akik már kicsi koruk óta színpadon képzelik el az életüket. A képzőművészeti performanszok világából csöppent a színházba. Majd dán és olasz színpadokon keresztül vezetett az útja a magyar filmekbe és sorozatokba.

De vajon mi a közös Urbanovits Krisztinában, Mohácsi Jánosban, Scherer Péterben és Csákányi Eszterben – persze azt leszámítva, hogy mindannyian sikeres művészek és színészek? Nos az, hogy egyiküket sem vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, sokuk esetében még a Színművészeti Főiskolára.

Mohácsi János például 28 éves koráig körülbelül nyolcszor jelentkezett minden olyan szakra, amelyik valamilyen szinten kapcsolatba hozható a színházi rendezéssel. „Amikor utoljára mentem felvételizni, Babarczy megkérdezte tőlem, hogy minek akarom én ezt annyira. Azt válaszoltam neki, hogy »nézd, Laci, meg kell nekik adnom az esélyt, hogy felvegyenek«.” Pedig ekkor Mohácsi már rendezett Kaposváron a Csiky Gergely Színházban.

(…) Abban (…) nagy az egyetértés, hogy vannak olyan technikák, amelyeket intézményes keretek közötti oktatás nélkül sokkal hosszabb idő elsajátítani, és azok a kapcsolatok, amelyek az egyetemen adottak, szintén lassabban épülnek ki. Scherer Péter noteszába 15 év alatt kerültek be azok a telefonszámok, amelyek a diplomás színészeknél már négy év után megvannak. (…)

Szalontay Tünde szerint van különbség az utak beláthatóságában is. „Az egyetemen van egy klasszikusabb rendszer, ami alapján a színészeket képzik. Ilyen értelemben az ismertebb út, mint egy úgynevezett alternatív színház.” Szerinte a független, alternatív helyek másféle, kevésbé járt, kevésbé egyértelmű utakat kínálnak. (…)

Ahogy Csákányi Eszter megfogalmazza – persze nagy adag szerencse is kell ahhoz, hogy az ember bekerüljön olyan helyekre, ahonnan aztán jó irányba vezet az útja. „Olyan mérhetetlenül telítve van a pályánk, hogy gyakorlatilag az alternatív színházakon kívül a színész, ha nem végez egyetemet, alig tud bekerülni a színházba.” Ennek ellenére szerinte nem kell feladni. „Azoknak, akiket nem vesznek fel, én ugyanezt tanácsolom: ha tényleg színészek akarnak lenni, akkor menjenek el valahová gyakorlatra, és ne hagyják abba! Érdemes valamilyen csoporthoz tartozni.”

Az SZFE viszont sokkal többet jelent mindannyiuk számára egy sötét foltnál a múltból. (…)

„Az SZFE-n történő dolgok nagyon szimbolikusak – kezdi Szalontay. – Szimbolizálják azt, ami most történik az országban. Fel nem fogható tragédia. Sósavval öntik fel azt, ami több mint 150 év alatt hagyományozódott át.”

„Mindent megtennék, hogy ezt vissza lehessen fordítani” – mondja szomorúan Lukáts Andor. Ő az elsők között állt őrt a tetőn diákjaival, és szeretné a hallgatók rendelkezésére bocsátani a Fészek Klub tereit is, hogy a jövőben ott tanulhassanak, alkothassanak. (…)

Fodor Tamás párhuzamot érez a rendszerváltás előtti főiskolára nehezedett irányítás és a most végbement modellváltás között. „Akkor ebbe született bele ez a nemzedék, és nem hitték, hogy ez megváltoztatható. A mai generáció, épp ennek az eddig szabad egyetemnek köszönhetően, teljesen másképp gondolkodik az életéről és a környező valóságról. Ők már nem lehetnek áldozatai semminemű abúzusnak. Nem véletlen, hogy pont a – másféle – abúzusok kapcsán lett nyilvánvaló, hogy ez az új nemzedék már nem hajlandó elfogadni azt, hogy mások a tekintélyük, hatalmuk miatt korlátlanul rendelkezzenek velük.”

A teljes riportot itt érheti el.

Forrás: GUBÁN MÁRIA: JÁRT UTAT JÁRATLANÉRT – Papír nélkül színpadon