Közel ötven éve, hogy Lukáts Andor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, rendező a kaposvári Csiky Gergely színház segédszínészeként elkezdte pályáját. Most az egyik legfiatalabb kollégája, Bodoky Márk, a MASZK Országos Színészegyesület által idén Soós Imre-díjban kitűntetett fiatal színész készített vele interjút a Theater.hu számára.
A teljes interjú ITT érhető el.
A felvetésre, miszerint lázadó embernek tűnik, Lukáts Andor elmondta: „Az vagyok. (…) Én állandóan lázadtam, mindenhol. Elmondok egy történetet neked. Ma ugyanilyen vagyok. Még Kaposváron voltam, és egyik este, előadás után megjelent a rendőrség. Lent ültünk a büfében, amikor megszólalt Imre bácsi a hangosba, Imre bácsi a portás volt, egy nagyon kedves ember, csehovi alkat, szalmakalap, picit pocakos, és azt mondta: „Valaki, valaki jöjjön fel, itt van három úr!” Én azonnal fölmentem, és ott állt három civil ember és le akartak menni a büfébe. Hát mondom, oda nem mennek le. Hogyhogy nem megyünk le?, kérdi az egyik öltönyös gazember. Úgy, hogy ez egy színház, maguk meg nyilván rendőrök. Elkezdtek tolni, én úgy álltam az ajtóban kifeszítve a két kezem, hogy hiába löködtek. Ez így ment egy darabig, ketten toltak, egy pedig állt hátul és figyelte az egészet. Egyszer csak kinyílt az ajtó, és megjelent a Pogány Jutka, így már ketten voltunk. Eltelt egy félóra, taszigálás, fenyegetés, aztán még álldogáltak egy darabig, végül feladták s elmentek. Nem engedtük le őket. Az egyik, aki csak nézte az egészet még annyit mondott: Művész úr, jöjjön el a Badacsonyi éttermembe kidobó legénynek.”
Arról szólva, hogy az SZFE-n is hasonló események zajlottak le az elmúlt évben, igaz, ott végül lejutottak a büfébe, úgy fogalmazott: „Igen, de volt értelme. Híre ment ennek a dolognak, híre ment külföldre is. Eljött az ideje annak, hogy változzon az ország. Bátornak kéne lenni, és gondolkodni kéne, hogy hogy élünk.”
2008-ban alapítottad meg a Sanyi és Arankát, amit több mint 2 éve, hosszú pénztelenség után be kellett zárni. Lukáts Andor mégis sikeres vállalásként gondol rá: „Majdnem 12 évig működött. Nagyon szerettem. Ki akartam próbálni úgy a színházat, hogy abban mindent én csinálok. Például a takarítást. Például azt, hogy világítok, például azt, hogy hangot csinálok, például azt, hogy rendezek, például azt, hogy rendezek és játszok, és ezt mind szeretném én elkövetni, hogy végre az csinálhassam, amit én gondolok a színházról. De elsősorban a magányos színházat akartam kipróbálni. De akkor volt valami nő, aki belém szeretett, én meg beléje. És ő egy darabig segített nekem. Jött, még takarított is, mindenféléket megcsinált, egyszer csak már nem akart takarítani, egyszer csak már el akart inkább menni, és akkor így végül tényleg egyedül maradtam, körülbelül nyolc évig. Nagyon jó, nagyon jó volt mindent csinálni. Pénz egyáltalán nem volt, de sok előadás volt, és jó színészek jöttek, nagyon helyesek voltak. Sokszor úgy jöttek, hogy nem fogadtak el pénzt. Fájdalmas, hogy be kellett zárni, ahogy az is, hogy egy árva szót róla sehol nem szólt senki, nem segített senki. (…) Nem képesek erre. Tehát mindenki meghúzza magát, hogy ő legalább van, neki legalább van. Tehát ha elkezd nekem segíteni, akkor ő maga veszélybe kerül” – fejtette ki Lukáts Andor.