1961 március 31-én született Mácsai Pál, az Örkény Színház Kossuth- és Jászai Mari-díjas igazgatója. Összeállításunkkal köszöntjük, melyben színészetről, ízlésről, változásról is esik szó.
Mácsai Pál pályájáról:
Mácsai Pál művészcsalád gyermekeként született, de felmenői között kisiparosok és kereskedők is találhatók.
Színészi hivatását a Pince Színházban kezdte még gimnazistaként. Középiskolai tanulmányait a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnáziumban végezte, majd 1980-ban felvették a Színművészeti Főiskolára, ahol 1984-ben szerzett színész diplomát.
Ezt követően a Nemzeti Színház színésze lett, ahol 1989-ig szerepelt. Közben 1987 és 1990 között elvégezte a Főiskola rendező szakát is. 1989-ben Zárójelentés címmel nagylemezt adott ki, és ettől az évtől a Madách Színház művészeként folytatta pályafutását.
1993-ban szabadúszóvá vált, mivel úgy érezte, hogy képességeit nem tudja megfelelően kiaknázni. Ebben az időszakban különböző színházakban vállalt szerepeket és rendezett. 1998-ban elkezdte az ELTE esztétika szakát, de 2001-ben megszakította tanulmányait, mivel a Madách Kamara művészeti vezetőjévé nevezték ki. Pozícióját a színház 2004-es átalakulása és Örkény István Színházzá történt átnevezése után is megtartotta. 2020-tól újabb ötéves igazgatói megbízatást kapott.
„Ha a pandémia engedi, hogy játsszanak, jól megy a színháza. Mégsem ül soha a babérjain, nem állapodott meg.
Disztingvált polgári eleganciája, értelmiségi jólöltözöttsége vívódó alkatot és már-már rebellióra hajlamos, kölykösen játékos bohócvénát, kíváncsisággal vegyes kétkedést rejt.
(…) Mácsainak erős a szociális érzéke. Megszólal, ha úgy érzi, hogy szükséges. Ha kell, tüntetésen áll pódiumra, és beszél. Csaknem tíz éve olyan hevülettel, annyi indulattal, gúnnyal, metsző éllel, fájdalommal mondta el Petőfi Dicsőséges nagyurak című versét, hogy az már a legnagyobbaknak is becsületére válna. Több mint egymillióan nézték meg az interneten. A felvétel valószínűleg ma is kifejezi a fennállóról a véleményét, és minden bizonnyal sokakét. Ez a színész dolga. Hogy ezt így képes legyen elmondani, ahhoz pariba kellett kerülnie önmagával. És ehhez szüksége volt élete főművére, az Örkény Színházra. Amit empatikus érzékenységgel úgy formált a saját arculatára, hogy mindazok arca tükröződik benne, akik ott dolgoznak” – írja róla Bóta Gábor a művész 60. születésnapja alkalmából az ART7 oldalán.
Mácsai Pálról saját szavaival:
Sajtkukac: Már az első osztály első félévében Lidi néni, a tanító nénink megértette, hogy engem muszáj hagyni rajzolgatni. Akkor még más pedagógia volt, Magyarországon meg különösen. Sokszor hátratett kézzel ültünk a padban, jelentkezni kellett, aztán mindig felállni, ha megszólaltál, jelenteni, stb. De azt el kellett viselni, hogy én vagy rajzolgatok, vagy sétálok. Értekezleteken, asztali próbákon létrehozott figuratív és nonfiguratív életművem egyaránt jelentős. De az aktualitásukat vesztett papírokkal együtt mennek a szemétkosárba.
Szerelmes: Orvos akartam lenni, s a mai napig nem tudom, miért döntöttem végül másként. Sokszor, sokmindent mondtam már erről, de az az igazság, hogy egyszerűen érzéki választás volt.
Szerelmes lettem a színészetbe.
Színház: Szeretem a színházigazgatást, mert rengeteg sikerélményt, örömet és konkrét boldogságot kapok tőle. Nem feltétlenül csak az alkotásokról van szó, hanem a színházi létezésről magáról. Még azt is szeretem, hogy a színházban nincs biztonság. Ha egy orvos ezer vakbelet megoperált, nyugodtan alszik az ezeregyedik előtt, a tanár is biztos abban, hogy el tudja mondani Napóleon történetét, ha már harminc éve tanítja. A színházban nem így megy. Hiába vannak tapasztalataink, minden egyes próbaszakasz ismeretlen terület. Csodálatos, hogy nincs monotónia.
Szolgálat: A színházi munkát azonban én elsősorban nem ünnepnek, inkább szolgálatnak vagy feladatnak látom. A szolgálat kifejezést kicsit túlzónak érzem a színház esetében, de van egy ilyen vetülete. Hiszen amit a színpadon teszünk, az tulajdonképpen egy ajánlat. (…) A fantázia e tündökletes órái tehát a nézőben zajlanak, az előadás az ő fejében áll össze. Ennyiben érzem a munkánkat közvetítésnek vagy szolgálatnak. Valaminek az érdekében, amit nevezzünk egyszerűen élménynek.
Színész: Az élet mindenkire életszerepeket oszt. E szerepek hagyományai nagyon erősek s az emberek javarészt valóban eszerint viselkednek. Nagyon kevés az olyan szuverén ember, aki ezeken tágítani tud. A társadalomba beilleszkedő ember többé nem szabad, hanem e szerepek szerint éli az életét. Csak a gyerek szabad igazán. Bizony, a pincér pincért, az orvos orvost játszik. Átitatódnak ezzel a szereppel s azzá válnak. A színész meg azt játssza, hogy színész. (…) Azt tapasztalom, hogy a színészet magányos feladat, gondolkodást ugyan lehet tanulni, de minden egyebet magának kell megértenie, megtanulnia az embernek.
Játékösztön: Minden azon múlik, hogy a művész hajlandó-e azonosulni az eljátszandó figurával, vagy csak külsőségekkel operál. (…)
A színházi előadás szerződés a néző és a játszók között: „én hajlandó vagyok neked elhinni, ha te képes vagy velem elhitetni”. A gyermekkori játékösztön egyik felnőttkori terepe.
Bohémia: Ez a bohémia marhaság… komoly fegyelmet igénylő szakma miénk, és aki nem alkalmas erre, kikopik belőle. Nem is évek, inkább hónapok alatt. Linkségből, megúszásból nem lehet ezen a pályán játszani. Olyan ez, mint az artista munkája: repül, de ha nem kapja el a partnert, baj van. A színésszel is ez történik a színpadon… nem a szereplő, csak a pillanat hal meg. A jelenet. Jön a végszó, ott kell lenni.
Könyörtelen: Mivel nem találkozhattam azokkal a rendezőkkel, akikre nekem szükségem volt, sokkal hosszabb, és néha sáros utat kellett megtennem, mégpedig az önmagammal kapcsolatos könyörtelenség irányába. Máté Gábort is ezért kerestem meg, hogy rendezzen meg a Szindbádban. Finoman szólva katartikus esték voltak, amíg engem gyötört. Magamat kellett kirángatnom a saját képességeim alatti működésből. Én magamat csinálom. (…)
A legtöbbet azzal kellett vacakolni, hogy őszinte legyek magamhoz. Hogy ne a bennem, magamról vágyott képet lássam, hanem azt lássam, aki vagyok.
Ezek fájdalmas dolgok. Mert az ember nem az igazságot szereti látni magáról – vagy a szeretteiről. Itt a hiúságról van szó.
Bohóc: A szívem mélyén még csak nem is intellektuális volnék, bár ez már egy olyan dolog, amivel azonosultam, hanem bohóc. Hajlamom van a túlzásra. Mindenesetre hamar Edgart játszottam a Lear királyban, vagy Antoniust a Julius Cézárban, Tokeramo-t a Tájfunban, aztán Strindberget, Cipollát, tehát olyan alakokat, akiknek a külseje kevésbé fontos, mint a belső működésük.
Katarzis: A színház egy sajátos lelki jelenség jegyében jött létre évezredekkel ezelőtt, és a jelenséget átvette tőle a film is. Ez a katarzis. Ha vége a történetnek, a néző ezt a csak itt átélhető lelkiállapotot érzi, ami egyfajta beteljesedés, kielégülés. Nos, az egyik kereskedelmi csatorna rendszeresen levágja a filmek végét, hogy néhány reklámmásodperchez jusson. Magyarán: eladja a néző katarzisát. Undorító. Aki kitalálta, az tolvaj, és ennek megfelelően büntetést érdemel. Ez az igazi züllés, s nem az, ha egy színház kétségbeesésében túl sok vígjátékot tűz műsorára.
Önbizalom: A színészeknél lényeges a kielégült narcizmusból táplálkozó önbizalom, ez egy önbizalmi pálya. Önbizalom nélkül nem lehet kimenni a színpadra. És hallatlanul nagy szükség van arra, hogy ez néha összetörjön, vagy ha nem megy magától, valaki összetörje. A narcizmus persze lehet túlzott is. Nekem ezt sikerült kiismernem magamban. Azt hiszem, reálisan látom magamat. Ezért nem sérülök meg, ha valaki tehetségesebb, mint én. Jólesik, örülök neki.
Akkor sem sérülök, ha valaki figyelmeztet, hogy nem én csináltam a passzátszelet, mert tudom, hogy tényleg nem én. És attól sem esem kétségbe, ha alulértékelnek, mert azt gondolom, tévednek. Nem volt mindig így, sok fájdalomba, görcsbe, sérülésbe került ez az egyensúly.
Amit az élet mond: Sokáig nem akartam színházat vezetni. Három dolog összejátszása mozdított meg, hogy benyújtsam a pályázatom. Az egyik az a szimpla tény, hogy sehol sem voltam boldog, ahol színészként dolgoztam. A másik dolog néhány kollégám biztatása – Madáchos és nem Madáchos színészeké -, hogy kezdjünk valamibe együtt. Ez a két, félig-meddig magándolog ért össze azzal, hogy a főváros leválásra jelölte ki a Madách Kamara Színházat a Madách Színházról. Úgy képzelték, hogy bulvárszínházként fog működni, azaz idővel nem kerül majd pénzébe a fenntartónak. Számomra viszont döntő lökést adott az, hogy meg kell tartani művészszínházként egy jeles múlttal rendelkező játszóhelyet. (…) Egyébként központilag úgysem lehet eldönteni, hány művészszínháznak van létjogosultsága. Még öt évre előre sem lehet gondolkodni, mert ennyi időn belül már jelentkezhetnek új, megkerülhetetlen tehetségek, másokból pedig kifogyhat a szufla. Ezt az élet intézi.
Az élet pedig azt mondja, hogy minden úgynevezett művészszínház tele van.
Ciklusok: Mint egy saját magamra állított ügynök, figyeltem magam öt éven keresztül, hogy megmozdít-e még a feladat annyira, ahogy ezt csinálni érdemes. Érzelmileg telített munka volt létrehozni az Örkényt, de ezen rég túl vagyunk, most mozgásban kell tartani egy nagyon zűrös korban. Egyrészt szellemileg, kulturálisan tele van a világ új körülményekkel, másrészt igazán fárasztó, koptató a rendszer: a kultúrharc nem a pénzről, pozícióról szól csak, hanem ízlések ütközése, permanens csata. Feltettem magamnak néhány egyszerű kérdést.
Felriadok-e még hajnalban a premier napján? Azt érzem-e, hogy a világ sorsa múlik-e egy-egy darabválasztáson? Visszahívom-e, akit éjjel kettőkor kell hívni?
És így tovább. Az ügynök úgy találta, hogy ezekre igen a válasz. Nyilván nagyon fontos számomra a hely, az Örkény: mi csináltuk, és a megléte sokaknak jelent valamit.
Kópia: Az egyetlen értelmes feladat az, hogy a magunk gondolkodását és ízlését – amennyire csak lehet, tágra nyitva, – működtessük. A többi csak kópia.
Karakter: Egy-két dolgot könnyű ebből kimondani: elutasítom a színpadi hazugságot, az előadásoknak könnyebbik oldalról való megközelítését, elutasítom a kevés munkát, a felszínes gondolkodást. De mindez evidencia, és még nem rajzolja ki tisztán egy színház művészi karakterét. Azt az előadásaink fogják kirajzolni, a színház előadásokkal fogalmaz. A többi érzet, ösztön – majdnem puszta duma.
Színjátszókör: Egy ennyire elhülyült korban, amilyen a miénk, ha akár iskolák, művházak, akár falusi, városi terek nagy számban színjátszással foglalkoznának, annak kiugró társadalmi haszna lenne. Egy korban, ahol a középiskolás korosztály például egyáltalán nem olvas, hanem bámulja a mobilját, jó lenne ezer színjátszókör.
Ezért is: Ami most a kultúrával Európában történik, az bizonyos süllyedésről tanúskodik. Úgy gondolom, hogy ezzel szembe kell menni, akkor is, ha megakadályozni nem tudom; akkor is, ha tudom, hogy ez természetes, nincsenek statikus helyzetek, csak folyamatok vannak, a kultúrák süllyednek és születnek. Mégis fáj, hogy nem fogom tudni a gyerekeimnek átadni például a Nyugat-nemzedék költészetének imádatát. Persze az internet, persze a kultúra megannyi alternatívája – tudom. Ehhez képest mi ebben a színházban ezt a kultúrát nyomjuk fölfelé. Ezért is csinálom. Kicsit patetikusan hangzik, de mindennap eszembe jut.
Kis színház: Ez kis színház, épp akkora, ahol megtárgyalhatók azok a problémák, amelyek érdekelnek.
Dolog: Az én dolgom az, hogy a színházunk igazat mondjon. Öncenzúra, önkontroll, önvisszavonás a színházi műsorban nem képzelhető el.
Sokszínű: A kultúra sokszínű, aki ezt ki akarja lúgozni, az reménytelen dologba fog.
Mit csinálok: Nagyon tisztelem a betűt, a papírra vetett gondolatokat. Lehet, hogy nekem, mint szerzőnek tetszene a művem, de sajnos az ízlésem jobb, mint az íráskészségem. (…) Ha fogok írni a színjátszás lélektanáról, az lesz a címe: Mit csinálok?! Kérdôjellel, felkiáltójellel. Nem nagyon tudjuk, mit csinálunk, csak csináljuk.
Hó: Amikor az ember összeérik valamire, nem szól cintányér meg tubazenekar, csak megtörténik. Mint amikor reggel arra ébredsz, hogy leesett a hó. Ez hogy történt ilyen csöndben, ilyen csodaszerűen? Tegnap még nem volt, ma már van. Utána következik a tudatos feladat: hogy amit megtanultál, ne olvadjon el.
Ragyog: Kevés az elégedett, boldog pillanatom. Azok viszont ragyognak, ez igaz. (…)
A színház közös dolog. Igen, ez a zenit, tisztában vagyok ezzel. (…) De minőségben meg hátha nem: meg kell próbálni meghaladni, amit már tudok.
Jól kell kitalálni a következő tizenöt vagy szűk húsz évet. Az életet valamennyire igazgatni kell, egészen persze úgysem lehet. A helyemen vagyok, nincs bennem elégedetlenség, de jó észrevenni, mi az, ami mellett elmentem, mi az, amit még meg kellene csinálni.
Világ: A világot sok szempontból nem szeretem, de a világ nem is arra való, hogy szeressük. Van, amikor meg akarjuk változtatni, van, hogy el akarjuk fogadni. A lényeg talán az, hogy a viszonyunk vele sose legyen merev vagy végleges. Mondhatom azt is, hogy a hogylétemre adott válasz fordítva ugyancsak igaz. Az egyenleg tehát nulla. Lehetnék jobban is, viszont nem érzem úgy, hogy az nekem jár. De lehetnék rosszabbul is…
Fa: Egyedül vagy együtt, de ki kell mondani, hol a határ. (…) A pozíciómat csöppet sem féltem, mártírnak lenni kényelmesebb, mint színházat igazgatni. A színházat viszont nagyon is féltem, ahogy más színházakat is. Egy-egy színház évek alatt kialakuló finom rendszer, mint egy fa, vagy kert. Hipp-hopp ki lehet vágni, fel lehet ásni, de csak lassan lehet felnevelni.
Forrás: Színház Online, Wikipédia, Örkény Színház, WMN, HVG, BCG, Magyar Narancs, Player.hu, Pesti Hírlap, Origo, Index, stb.