Mácsai Pál, az Örkény Színház igazgatója válaszolt a Pesti Hírlap kérdéseire.

Elsősorban a színházak támogatásáról, a Terápia című sorozatról, a színészmesterségről, és Vidnyánszky Attila kijelentéseiről kérdezték.

A teljes interjú ITT olvasható.

 A kérdésre, mit szól ahhoz, hogy „a Karácsonyék által kiválasztott”, azaz fővárosi finanszírozásban tartott színházak között maradt az Örkény, a direktor azt felelte:

„Örülök és nem örülök. Jó, ha a fenntartó tiszteli a művészeti autonómiát és nem gyakorol ideológiai kontrollt a rábízott intézmények fölött, és mindenkinek rossz, hogy tovább hasad a színházi struktúra, ezzel a magyar kulturális élet. A színházak finanszírozásának szakadása megosztottságunk újabb jele, az úgynevezett kultúrharc része. A kifejezés régi, már magában önellentmondásos, célja ma valójában annyi, hogy ki költse el a művészetekre szánt adóforintokat. A hivatkozott világnézeti vagy értékkülönbözőség legtöbbször puszta szöveg. A kultúra sokszínű, aki ezt ki akarja lúgozni, az reménytelen dologba fog, szerencsére, de közben sokat árt magának a kultúrának. A kultúrkormányzat úgy fogalmaz, hogy a főváros eltolt magától néhány színházat. Fordítva van, a főváros megmentett néhány színházat attól a kéretlen öleléstől, amitől több színházat pénz hiányában már nem tudott megmenteni. Városi színháznak Budapesten mindig jobb lenni, mint nem városi színháznak. Tarlós István idején is így volt”.

Az előadóművészeti törvényről szólva Mácsai Pál kifejtette: „Az igazság az, hogy a többség szorong, és nem ért egyet az új előadóművészeti törvény több elemével. Ez nem az egyetértés hallgatása, hanem a félelemé, és sajnos a közönyé.”

Elárulta, az Örkényben augusztustól próbálnak teljes gőzzel, szeptembertől játszanak: “Ma még csak remény, hogy a járvány elvonul, gondolni kell mindenre.”

A sokak által ismert Terápia sorozatról is kérdezték, amelyben ő alakította a főszereplő pszichológust. A kérdésre, mennyi nehézséget rejtett a szerep, azt felelte: “Meg kellett tanulni ülni a fenekemen, vagyis meg kellett érteni, hogy egy pszichológus fegyelmezett, és nem ülteti ki az arcára a reakciókat, hanem főleg figyel. Ez a rejtőzködő aktivitás is tele van eseménnyel, fordulattal, csak nem tesszük a kirakatba.”

Arról is faggatták, mi volt az a pont, amikor úgy érezte, jó filmszínész: “Biz’isten nem gondolom, hogy különösen jó filmszínész lennék. De Sopsits Árpád Torzók (2001 – a szerk.) című filmje volt, amikor fedésbe kerültem magammal. (…) Amikor az ember összeérik valamire, nem szól cintányér meg tubazenekar, csak megtörténik. Mint amikor reggel arra ébredsz, hogy leesett a hó. Ez hogy történt ilyen csöndben, ilyen csodaszerűen? Tegnap még nem volt, ma már van. Utána következik a tudatos feladat: hogy amit megtanultál, ne olvadjon el.”

A teljes interjú ITT olvasható.