Mácsai Pál színész, rendezőt, az Örkény Színház igazgatóját a Nők Lapja kérdezte egy online interjú keretében.

Az interjú szeptemberben készült.

„Az elmúlt hónapokban mi is Zoomon meg mindenféle képernyőkön találkoztunk, tárgyaltunk, mint annyian. A kis színház is nagyüzem, és ami ennyire eltér a rutintól, abban mindent újra ki kell találni. Mindenkire ráborultak a háztartási dolgok is, én ezt általában megúszom, és mivel nem vagyok valami gyakorlott, ez is lopta az időt. De főleg, hogy a járvány lelki esemény is, telefonon is sokat beszéltünk, erősítettük egymást, többekben föllépett a fölöslegesség érzése. Szerencsére mi társulat vagyunk, aki megakad, nincs egyedül” – fejtette ki az Örkény Színház igazgatója.

Arról számolt be, az Örkény meg tudta tartani a dolgozóit: „Városi színháznak mindig jobb lenni, mint államinak. Anyagilag általában bizonytalanabb, de szakmailag, művészileg nagyobb szuverenitást jelent.”

A felvetésre, miszerint az Örkényben alig van lemorzsolódás, holott már húsz éve megalakultak, elárulta: „Nincs pontokba szedhető vezetői stratégiám, és azt hiszem, a szeretet, ami persze kiben hol gyengül, kiben hol erősödik, nem nekem szól, hanem a színháznak magának, az Örkénynek, a munkánknak. Nekem is jut belőle, de ez a kötődés közös munka eredménye. Nem vagyunk sülve-főve együtt, de él bennünk az egymás elviselésének képessége, és ha kell, az összetartásé is.”

Az évek alatt a kis Örkény nagyobbra nőtt, ma már stúdiója is van és színház-pedagógiai programja, és még hosszan sorolhatnánk a tevékenységi köreit. Ennek kapcsán kifejtette: „Nem gondolkodtam nagy színházban, egy Stúdió K jellegű dolog lebegett a szemem előtt. De amikor a főváros húsz évvel ezelőtt felajánlotta ezt a lehetőséget, többekkel, akik akkor magányosan voltak a pályán, elkezdtük a munkát, és pár évre rá megalapítottuk az Örkényt.”

Arról szólva, nem érzi-e néha úgy, hogy elfáradt, azt felelte: „Nem. Illetve, a lényeget tekintve nem, csak a szakmai közélet sziszifuszi veszekedései untatnak. Az azonban jel, mégpedig figyelmeztető, ha egy olyan gazdag színházi életű városnak, mint Budapest, a legfiatalabb színigazgatója is közel hatvanéves. És egyáltalán nem arról van szó, hogy az én generációm nem enged másokat kibontakozni – például esetemben sem volt más pályázó -, hanem arról, hogy a fiatalabbak nem akarnak beleállni a kőszínházi igazgatás taposómalmába. Én azt a stratégiát választottam, hogy a magam generációját hátrább húztam. Az elmúlt, félbeszakadt évadot már teljesen a fiatalok vitték volna, a rendezők fele negyven, a többiek harminc körüliek, és így lesz ez jövőre is.”

A karanténról szólva kifejtette: „Az előadás a színészek és a nézők közös munkája. Ha valaki ezt nem fogadja el, és azt mondja, Mácsai úr, maga nem Lőrinc barát, hanem egy budapesti adófizető, akkor nincs színház. Ha viszont velünk játszik, akkor van. Ezért a közös munkáért csináljuk a színházat mi, és ezért jön a néző is. (…) Nézd, ez egy megpróbáltatás, de semmiség ahhoz képest, amit a szüleink vagy a nagyszüleink átéltek. Azt gondolni, hogy különösen borzalmas korban élünk, nincs okunk. Ahogy semmi okunk nincs arra sem, hogy ne tartsunk attól, hogy a dolgaink tovább romlanak. És nagyon is van okunk, hogy tegyünk ez ellen!” – fejtette ki Mácsai Pál.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
Nők Lapja 2020.09.09 – 20,21,22. oldal