Az alábbiakban Létay Dóra sorait osztjuk meg, amelyeket közösségi oldalán tett közzé és amelyben őszintén vall azokról az áldozatokról, amelyeket a színészi pálya követel.
MAGÁNÜGY | ZUHANÁS
Nézem ezt az arcot. Sápadt, nagyszemű, kicsit – mai szemmel nézve – pufi arc, de ahogy ezt leírom, rögtön bekapcsol a józan eszem. Tizennyolc éves voltam akkor. Nemhogy pufi, semmilyen nem voltam. Nem voltak meg a körvonalaim, mert fogalmam sem volt arról, hogy ki vagyok. Annyit tudtam, hogy színész akarok lenni.
Másodév elején, az új osztályfőnökünk feltette a kérdést mesterségórán: „Mit áldoznál fel a színészetért?” Kár, hogy nem emlékszem a többiek válaszára, tanulságos lenne. Én rávágtam: „Mindent!” És ha a pályámra nézek, tartottam is a szavam.
Öt évet töltöttem vidéken, amikor mindenki azt mondta, ott fogok élve eltemetkezni. Ott tanultam a legtöbbet. De bármire képes voltam a szerepeimért. Felmásztam, leugrottam, vízben áztam, beugrottam, havi harmincat játszottam nagyon kevés pénzért, utaztam, bőröndből éltem, nem láttam a családomat hetekig, elhittem a rendezők mantráját: „Fáradt színész a jó színész!”. Feláldoztam mindent. Tartottam a szavam.
Később, a sorozat idején mindenki más meghatározta, milyen legyek, a hajszínemtől kezdve a hangsúlyozásomig. Elhitették velem, hogy hálásnak kell lennem, amiért sztár lehetek (itt, Albániában). Nem hittem el. Sem a sztárságot, sem a hálásnakkellennit. De feláldoztam mindent. Szabadidőt, szerepeket, kapcsolatokat, szuverenitást (nem annyira sok pénzért). És tartottam a szavam.
Későn lett gyerekem, mondhatni, utolsó pillanatban, és ez az egyetlen áldozat, ami megérte. Traumák sora vezetett addig a boldogságig, hogy most éppen itt szuszog a vállamon, és fogalma sincs arról, mi jár a fejemben (legalábbis ezt remélem, de tudom, hogy nagyonis van).
Aztán persze volt visszatérés, és én újra eljátszottam és beugrottam és feláldoztam, de már közel se mindent. Már nem vállaltam el, ha rossz volt a darab. Ha erőszakos volt a rendező. Ha nem vettek figyelembe, mint alkotót és mint embert. Már nem érdekelt, hogy vége lesz.
Vége is lett. Itt a vége.
Az egész hazug, embertelen, szadista működésnek.
Nézem ezt az arcot. Sápadt, nagyszemű, kicsit – mai szemmel nézve – pufi arc, de ahogy ezt leírom, rögtön bekapcsol a józan eszem. Tizennyolc éves voltam akkor. Egy okos, érzékeny lány. Aki filmklubba járt, naplót írt, József Attila volt a témája az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen, ahol az első tízben szerepelt. Aki kétszáz verset tudott. Aki nem azt nézte, pufi-e az arca, nem is nézte magát túl sokat, a világot annál inkább.
Aztán színész akart lenni, az lett, és gyorsan megtanulta, hogy hogyan kell megfelelni. Hogyan kell elveszíteni önmagadat, ahhoz, hogy szeressenek. Hogyan kell kizárólag mások szemével magadra nézni, elhinni, hogy olyan vagy, amilyennek ők látnak. Hogyan kell elfogadni a kiszolgáltatottságot, elhinni azt, hogy mások jogosultak téged megítélni. Jogosultak rendelkezni veled. Hogyan kell kitenned magad bármilyen veszélynek. Hogyan kell hősködnöd. Hogyan kell állnod a sarat, akkor is, ha engedik, hogy magasan repülj, akkor is, ha hagyják, hogy a mélybe zuhanj.
Itt a vége.
Létay Dóra